német zeneszerző
1970-ben publikálta a Mantra két zongorára, ütőhangszerekre és modulátorokra (elektronikára) című művet, amely szintén az ismertebb művei közé tartozik. A hetvenes években fokozatosan magába fordult és különböző tévképzetekben kezdett el hinni, azt állította, hogy a Sziriusz bolygóról származik és idegen, éteri hangzású zenéjét is onnan hozta. Erről is szól az 1977-ben megjelent Sirius c. operája (szoprán, basszus, basszusklarinét, trombita, elektronika 1975-1977). Azt is állította zenéjéről, hogy az, az univerzum lényegi egységét kívánja megragadni. Még 3 fontos művet komponált - a legmeghökkentőbbek mind közül. Az egyik az 1994-ban befejezett Helikopter-Streich kvartett - melyet vonósnégyesre és helikopterekre írt, amelyek egy szabadtéri színpad körül, megadott útvonalakon repülnek el a közönség felett. Minden helikopterben a kvartett egy-egy tagja ül és a hangszerek hangjait (amely így összekeveredik a helikopterek hangjaival) rádión juttatják el a közönséghez. A másik, talán legnagyobb szabású műve, a Licht (Fény) című operaciklusa, melyet 1978-ban kezdett írni és 2003-ban fejezett be. Az összesen 29 órás mű hét részből áll, melyek a hét minden egyes napjáról, illetve hét bolygóról vannak elnevezve. Egyik részében, a nyolcvanas évek közepén készült Montag aus Licht operában, amelyet a milánói Scala 1988-ban mutatott be, a Magyar Rádió gyermekkórusának tagjai is szerepeltek, akiket Stockhausen személyesen válogatott ki Budapesten. Végül utolsó művének címe - Klang/Sound a nap 24 órájára (2003-2007), mely a Fény opera ciklus méltó folytatása. Stockhausen 79 évesen egy váratlan szívrohamban hunyt el. Összesen 362 darabból áll életműve. Hatása a "populáris kultúrára" is nagy volt, túl azon, hogy az elsők között használt elektronikát, és túl azon, hogy furcsa médiasztárként ő volt az egyik avantgárd zeneszerző, akinek a nevét mindenki ismerte és hivatkoztak rá mint inspirációra. Tanítványa volt Holger Czukay és Irmin Schmidt (Can), valamint olyan kortárs szerzők, mint La Monte Young, Cornelius Cardew, Pongrácz Zoltán, Szathmáry Zsigmond és Eötvös Péter. A University Of Californián tartott előadásain részt vettek a Grateful Dead, a Jefferson Airplane és a Mothers Of Invention tagjai is. Rajongói - Frank Zappa, Miles Davis, Björk és David Bowie, a Kraftwerk és a Pink Floyd zenekar. A világhírű The Beatles megjelentette képét a Bors őrmester (Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band - 1967) című lemezük borítóján, maga John Lennon - rajongó levelet írt a mesternek, amellett, hogy két számot neki dedikált a lemezen. Az elektronikus kísérleti zene egyik legnagyobb együttese, a Coil egyenesen tiszteletbeli tagjává nevezte ki, amit ő elfogadott. De többen kritizálták szigorú és megmásíthatatlan állásfoglalásait, például azt, hogy nem volt hajlandó elfogadni az ismétlődés elvét - sem annak minimális - akadémikus, sem elektronikus könnyűzenei formájában. Egyik legnagyobb médiabotránya egy félreértésen alapult: 2001. szeptember 11. után a média tele volt azzal, ami néhány nekrológban most is visszaköszön, hogy a terrortámadásokat "a legnagyobb művészi alkotásnak" nevezte - a mondat eredeti kontextusában arról szólt, hogy a világot irányító legfontosabb szereplők közül Lucifer célja minden alkotás, teremtés megsemmisítése, és a WTC lerombolása az ő hatalmas "műalkotása". Ízelítő műveiből - videó:
|
A
háború utáni német zene egyik legkiemelkedőbb alakjának, egyben az
elektronikus zene úttörőjének tartott zeneszerző. Köln közelében született
egy Mödrath nevű kis településen. Altenbergben nőtt fel, ahol a katedrális
kántorától tanult meg zongorázni. Már gyermekkorában lenyűgözték a
klasszikus zenék mellett a különböző zajok, állítólag egyik kedvenc játéka
egy kalapács volt, amivel a házuk berendezéseit ütögette, csak hogy
meghallgassa, hogy szólnak. Fiatalkora sajnos nem volt épp vidám, édesanyja
(aki zongorázott) testvérei születése után elmegyógyintézetbe került, majd
1942-ben meghalt és mostohaanyjával sosem volt jó viszonyban. Édesapját a
háborúban vesztette el, ő 1945-ben, Magyarországon halt meg. 1942-től
Xantenben tanult tovább zongorázni, illetve hegedülni és oboázni is, majd
1944-ben behívták, a háborúban felcserként dolgozott. A háború után
1947-1950-ig a kölni zeneművészeti főiskolán tanult zenepedagógiát, illetve
Cologne-ban germanisztikát. 1950-ig nem nagyon érdeklődött a komponálás
iránt, de 1951-ben Párizsban találkozott Olivier Messiaennel és Darius
Milhauddal, akiktől zeneszerzést tanult. Párizsi tanulmányútján került
kapcsolatba a Francia Rádió elektronikus zenei stúdiójának vezetőjével,
Pierre Schaeffer-rel. 1953-ban visszatért Németországba, ahol az NWDR-nél
(Északnyugat - Német Távközlési intézet) kapott állást majd 1954-től
fonetikát, akusztikát és információ elméletet tanult Bonnban. Ezen
tanulmányai alapozták meg későbbi, zeneszerzői munkásságát. Első műveit 1952
táján publikálta, elsősorban a dodekafónia és a szerializmus
továbbfejlesztéseként létrehozott új irányzatban, a punktualizmusban
alkotott, amely lényege, hogy a zeneszerző előre meghatároz bizonyos zenei
hangokat, azok ritmikai és dinamikai értékével, majd ezen "pontszerű",
diszkrét hangokból hoz létre egy zenei sorozatokból álló kompozíciót. A
Végeredmény így meglehetősen érdekes, "hideg", éteri hatást kelt (Kreuzspiel
oboára, basszusklarinétra, zongorára, 3 ütőhangszeres játékosra,
1951 -
Klavierstücke I-IV
1952-1953). Stockhausen mindig szeretett szélsőségesen kísérleti zenéket
komponálni, nem érdekelte, hogy kinek tetszik és kinek nem, továbbá magát
sem kímélte, jóformán egész nap dolgozott. 1953-ban Schaeffer konkrét zenei
stúdiójában készítette el a
Konkrete Etüde
c. művét, majd munkáját az NWDR-ben folytatta két elektronikus tanulmánnyal
(Studie I, II),
különböző szinusz hullámokból összeállított "dallamokkal" és a
Gesang der Jügendlige (A fiatalok éneke
- 1955-56-ban komponált, elektronikát és manipulált emberi hangot alkalmazó,
nyíltan bibliai ihletésű) című kompozícióval. Ez egy gyermekkórus énekének
apró elemeire bontott hangmintáiból állt. A hatvanas évektől főleg
kórusműveket és nagyzenekarra írt darabokat alkotott. Ez utóbbiban a
koncepciója az volt, hogy az élő, hagyományos hangszerek elektronikus
jelgenerátorok és szűrők keltette hangokat kísértek (Mixtur,
Momente
szoprán szóló, 4 kórus, 13 hangszer 1962, 1964, 1969). 1960-ban komponálta a
Kontakte
(zongorára, ütőhangszerekre és hangszalagra) című művét, amely talán a
legismertebb kompozíciója majd 1969-ben a
Hymnen (Himnuszok
- konkrét és elektronikus zene/2 másik változat négy szólistával ill.
zenekarral) című konkrét zenei alkotást, amelyben ismét kórusműveket:
országok, népek himnuszait használta fel.
