orosz zeneszerző,
karmester
TŰZIJÁTÉK - gyakran hallható zenekari fantázia, melynek szentpétervári bemutatóján ott volt a ragyogó impresszárió Szergej Gyagilev, a világhírű orosz balett-társulat, a Ballets Russes vezetője. Ettől kezdve ő lett Sztravinszkij művészetének legközelebbi ösztönzője, mintegy 2 évtizeden át baráti alkotótársa. TŰZMADÁR - orosz egzotikus, romantikus népmese alapján készült táncköltemény. Párizsi premierje óriási siker volt, Debussy és Ravel is lelkesedtek érte. Zenei nyelvezetén még érezni Rimszkij-Korszakov programzenéjének hatását, de már az új és eredeti Sztravinszkij stílus is érezhető, rendkívüli dinamizmusában, a ritmikai élet különös feszültségében, és a káprázatos zenekari hangzásvilágban. PETRUSKA - nagy sikert aratott vele Párizsban. Témáját a falusi népélet világából merítette. A partitúra felirata: Tréfás jelenetek négy képben. A librettó cselekménye: Egy vidám farsangi vásárban a bábtáncoltató babái - a balerina, a mór és az orosz bábosok vidám bohóc-figurája, Petruska - varázspálcájának érintésére életre kelnek. Az elesett, szánalomra méltó, de szimpatikus Petruska szerelemes a balerinába, aki a harcias és üres lelkű mór vitézt választja, a mór pedig féltékenységében megöli Petruskát. A varázsló közbelép: pálcájával felmutatja a közönségnek Petruska fűrészporral telt testét, jelezvén, hogy mindez mese volt csupán. Ekkor a kis színpad fölött megjelenik Petruska óriásivá nőtt árnyéka és groteszk fintorral fügét mutat a varázslónak. A mű zenei nyelvezetére a realisztikus közvetlenség jellemző, mely híven tükrözi a köznapi, egyszerű mesejáték légkörét. Az ironizáló hang valamennyi szereplő zenei jellemzésének egyik leglényegesebb eleme. Hangszerelése fantáziadús, zenéjében újat jelentett a népies hang, a folklórizmus. TAVASZI ÁLDOZAT – alcíme: Képek a pogány kori Oroszországból - a 20. századi zene egyik legnagyobb hatású remekműve, bár a bemutatása botrányba fullad. Cselekményét a népi mítoszból merítette. A mű két nagyobb részből áll, ezen belül kisebb tételekre tagolódik. I. rész: Föld imádása/II. rész: Az áldozat. KATONA TÖRTÉNETE - színpadi pantomim, részben az oroszos korszakhoz kapcsolja a népmesei anyag, zenei nyelvének népies íze, ugyanakkor egyben előfutára azoknak a kompozícióknak, amelyek egy egyszerűbb kifejezésre törekednek. Cselekménye: egy kóbor katona az ördög segítségével elnyeri a mesebeli királylány kezét, de végül a pokolra jut. A mű érdekes zenés-színpadi kísérlet, melyben a művészet egységét próbálja megteremteni azáltal, hogy van benne próza: a történetet, moralizáló intelmeket narrátor mondja el, de szóhoz jut a katona és az ördög is; zene, tánc: táncos szerep a királylányé és az ördögé; dráma, pantomim, valamint a színpadi díszletekben érvényesülő festészet, mint megannyi művészi hatás. Zenei nyelvezetére jellemző, a többféle stílus tarka egyvelege. Szvit-szerűen építkező mű: zenei forrásként az orosz népzenei elemek, a katonafanfár zene, a bachi korál, a bécsi keringő, az argentin tangó, az amerikai jazz egyaránt megtalálhatók benne. OEDIPUS KIRÁLY - latin nyelvű oratórium opera, Sztravinszkij neoklasszikus törekvéseinek első kimagasló remekműve. Szophoklész görög drámaíró műve alapján barátja, Jean Cocteau írta a szövegkönyvet, amelyet aztán Jean Daniélon abbé fordított le latinra. Cselekménye: Oedipus legyőzte a szfinxet, hőstette után, mint Théba megmentőjét, a város lakói királyukká fogadták, az özvegy királyné, Jocasta pedig az újdonsült király felesége lesz. A bajok nem szűntek meg - Thébát pestis járvány sújtja. A város királyától várja a vész elhárítását. Oedipus mindent megígér, elküldi sógorát, Creont, hogy a jósoktól hozzon híreket. A látnokok üzenete: az egykori király, Laius gyilkosát kell felkutatni. Amíg a gyilkos nem bűnhődött meg, a város tovább fog pusztulni. Oedipus mindent elkövet, hogy felmutassa a gyilkost. A vak látnokhoz, Tiresiashoz fordul. Tiresias először vonakodik, de Oedipus fenyegetésére kimondja a szörnyű szavakat: a király gyilkosa király. Oedipust az alig burkolt vád feldühíti. A vitának a királynő megjelenése vet véget, aki azzal érvel: a jóslatokban nem szabad bízni, a jóslatok hazudnak. Lám, annak idején azt jósolták, Laiust saját fia fogja megölni. S mi következett be ebből? A hír szerint Laiust a hármas útleágazásnál banditák támadták meg. A hármas út szíven üti Oedipust, ifjú korában neki megjósolták: meg fogja ölni apját. Ezért menekült el Polibus királytól, nehogy beteljesedhessen a jóslat. Thébába jövet a hármas útnál azonban megölet egy öregembert, aki kísérőivel rátámadt. Egyetlen hírmondó élte túl Oedipus bosszúját. Egy hírnök érkezik, aki hírül adja, hogy Polibus király meghalt. Ám ekkor Oedipus nem könnyebbülhet meg, mert a hírnök szavaiból kiderül: Polibus nem volt igazi apja Oedipusnak. A végzet most már feltartóztathatatlan. Egy újabb tanú, a pásztor világosítja meg a szörnyű képet: Oedipus Laius és Jocasta gyermeke, akit a szülők a jóslattól való félelmükben, összekötözött lábbal (Oedipus = dagadt lábú) sorsára hagytak, akit a pásztor mentett meg a biztos haláltól. Jocasta öngyilkos lesz, Oedipus pedig magát megvakítva, nyomorult koldusként hagyja el Thébát. A görög drámát Sztravinszkij sajátos egyéni felfogásában dolgozta át. Minimálisra szorított cselekmény, alig mozduló szereplők, zengzetes latin nyelv jellemzi. Merev, nagyrészt mozdulatlan színpadképet ír elő, inkább csak jelképes gesztusokkal. A szereplők többsége alig mozog, megszólalásuk előtt többnyire csak a fény irányítja rájuk a figyelmet. Az opera fontos, kiemelt szereplője - akárcsak a görög drámákban - a kórus (férfikar), az könyörög Oedipusnak, hogy hárítsa el a vészt, a kórus üdvözli Creont, Tiresiast, a királynőt. Megdöbben, amikor a végzetes "hármas" szó elhangzik, végül a kórus búcsúztatja a tragikus sorsú Oedipust a mű végén. Mindezek az Oedipust az oratórium műfajhoz közelítik, Sztravinszkij is keverék műfaji meghatározást ad: opera-oratórium. A kórus mellett még egy olyan szereplő van, aki az ókori görög drámákra emlékeztet: a narrátor, aki a cselekmény fontosabb fordulópontjain prózai szövegben mondja el az eseményeket. A mű felépítése: 2 felvonás - ezen belül több jelenet. A kórusszámok mellett áriák, recitativók szerepelnek benne. ZSOLTÁRSZIMFÓNIA - 3 tételes kompozíció zenekarra és kórusra. A mű latin zsoltárszövegekre épül. I. tételében a recitáló gregorián éneklést idézi, II. tétele barokk mintára készült kettős fúga, amelyben az első fúgát hangszerek, a másodikat énekszólamok adják elő. A III. tétel az örvendező 150. zsoltárt énekli meg, és himnuszszerű kórussal zár. A mű neoklasszikus vonásai közé tartozik, hogy végig határozott hangnemben komponálta, azaz tonális zene. A Bostoni Szimfonikus Zenekar felkérésére készült. A KÉJENC ÚTJA - opera témáját a chicagói művészeti intézetben látott Hogarth metszetek szolgáltatták. A librettó megírására W. H. Auden költőt kérte fel. Az opera bemutatója a modern zene 1951-es velencei fesztiválján volt, ahol valósággal ámulatba ejtette a velencei közönséget. Ízelítő műveiből - MIDI:
|
Szentpétervár
mellett, Oranienbaumban született. Szülei muzsikusok voltak, akik gazdag
zenei hátteret biztosítottak a fiatal zeneszerző számára. Már bölcsőjében
hallhatta, amint anyja különböző operaszerepeit gyakorolja, mikor
felcseperedett, megengedték, hogy apja gazdag zenei könyvtárában kutasson.
Bár Szentpétervárott elvégezte a jogi egyetemet, mégis úgy döntött, hogy
életét teljes mértékben a zenének szenteli. Mestere és atyai jó barátja volt
Rimszkij-Korszakov, akinek sokat köszönhetett. Unokatestvérét, Katyerina
Noszenkót vette feleségül, kivel szeretetben, harmóniában élt egészen az
asszony haláláig. Két gyermekük született, 1907-ben Fjodor, 1908-ban
Ludmilla. Bár Igor termete kicsiny és törékeny volt, munkabírása ugyanakkor
vég nélküli. Fáradhatatlanul dolgozott, néha egyhuzamban 18 órát, de az
egészsége egész életében gyenge volt. Felváltva gyötörte tüdőbaj, tífusz,
gyomorvérzés, sérv, görcsös fejfájás és álmatlanság, energiája és
életszeretete azonban minden esetben legyőzte a betegséget, és öregkoráig
biztosította számára az alkotókedvet. 1910-től Svájcban, majd 1920-tól
Franciaországban élt, 1939-ben pedig Kaliforniában telepedett le. Alkotói
munkássága öt nagy korszakra osztható. Első - ifjúkori korszaka (1908-ig),
az ekkor született alkotásokon (Tűzijáték
1908) még igen jól érződik az orosz nemzeti romantikusok (Csajkovszkij,
Rimszkij-Korszakov) hatása. Oroszos - második korszakának stílusára
jellemző, hogy gyökeresen szakít a romantikával. Főleg a régi pogány kori
Oroszország mitikus, vagy népmesei anyag ihlette, újszerű színpadi-zene
státust teremtett, ebben volt forradalmisága. Gyagilev rendelésére készül,
és Párizsban kerül bemutatásra 3 táncjátéka (Tűzmadár
1910,
Petruska
1911,
Tavaszi áldozat
1913). Harmadik alkotói periódus időszakában állandóan utazott Európában,
eljutott az USA-ba is, ahol meleg fogadtatásban volt része. Ekkor
erőteljesen érződik az amerikai jazz-zene hatása a művészetében. Mindezt
bizonyítják ekkor született művei is (Ragtime
11 hangszerre
1918,
Rag Music zongorára
1919). Az 1920-as évektől negyedik (neoklasszicizmus) alkotói korszakát a
barokk zene formáinak felelevenítése és a hűvös távolságtartás jellemzi (Pulcinella
- Pergolesi dallamai alapján íródott balett 1920;
Oedipus
Rex
1927;
Zsoltárszimfónia
1930). Az 1930-as évek vége felé Európa ismét egy világháború küszöbén állt,
és Sztravinszkijt mélyen megrázta a családját ért sorozatos tragédia:
először Ludmilla lánya halt meg tüdőbajban, majd néhány hónapon belül
feleségét és édesanyját temette el. Ő maga is megbetegedett; gyenge
egészségét és szörnyű bánatát munkával próbálta legyőzni. Még mielőtt kitört
volna a második világháború, Amerikába költözött, ez volt utolsó, ötödik
alkotói korszaka. Az 1939-es esztendőt "tragikus időszaknak" nevezte,
az év végére azonban minden egy csapásra megváltozott, beköszöntött élete
napsütötte korszaka. 1940-ben feleségül vette Vera de Bosset orosz
színésznőt, akivel haláláig boldogan élt együtt. Sztravinszkij és felesége
1945-ben vette fel az amerikai állampolgárságot, és exkluzív szerződést
kötött a Bossey and Hawkes kiadóval - ezzel lezárultak szerzői jogi és
anyagi problémái. Régóta dédelgetett álma, hogy egyszer majd egy teljes
operát ír, végre valóra válhatott (A
kéjenc útja
1951). Sztravinszkij mindig vágyott arra, hogy visszatérhessen
szülőhazájába. 1962-ben közel fél évszázadnyi távollét után visszatért
Oroszországba, hogy saját műveit vezényelje Moszkvában és Leningrádban.
Hazájában kitörő lelkesedéssel, hősként fogadták, ez rendkívül sokat
jelentett számára. 1971 áprilisában New York-i otthonában hunyt el.
Sztravinszkij századunk talán leguniverzálisabb zeneszerzője: minden
stílusban otthonosan mozgott, a modern zene teljes eszköztára a birtokában
volt. Utolsó alkotói korszaka mintegy összegzi a 20. század eredményeit,
magáévá teszi a dodekafon technikát is.
