orosz zeneszerző,
zongoraművész
Szkrjabin műveinek stílusára kezdetben főleg Chopin hatott. Sajátos életszemlélete, a misztikus tanok iránti érdeklődés, majd azok hirdetése egyre jobban kihatottak zeneszerzői tevékenységére, egyre bonyolultabbá tették darabjait. Hozzájárult még ehhez, hogy szinesztéziája volt, aminek következményeként a hangokhoz színek és fények társultak számára: minden hangnak megfelelt egy konkrét szín (árnyalat). Ezeket a megfelelőségeket színkörökben és a zongorabillentyűk színezésével szokás ábrázolni. Stílusát a szélsőséges kromaticizmus jellemzi. Désir című zongoradarabjában eljut a politonalitás és az atonalitás határáig. Akkordjait inkább kvartok, semmint tercek sorozatából építi. Prometheus című zenekari művének misztikus akkordja a c-fisz-b-e-a-d hangokból áll. Egyfajta művészeti univerzalizmusra törekedett, de a tervezett szintézist – talán korai halála miatt – nem tudta megvalósítani. AZ EXTÁZIS KÖLTEMÉNYE, IV. C-DÚR SZIMFÓNIA (OP. 54) - életének utolsó korszakában Szkrjabin nagyszabású szimfonikus triptichont alkotott, amelynek első tagja az 1904-ből való Isteni költemény, ezt követte 1908-ban az Extázis költeménye, majd 1910-ben a Prometheus: A tűz költeménye. Az elvont tartalmat sajátos eszközökkel kifejező kompozíció öt motívummal kíván öt különböző érzelmi-indulati állapotot érzékeltetni: a fuvola motívumával a vágyakozást, a harsonáéval a tiltakozást, a kürtökével a haragot; trombitán szólaltatja meg az akarat és a magabiztosság motívumait. A szonátaformájú darabot lassú prológus vezeti be. Szkrjabin a nyilvános bemutató előtt néhány részletet eljátszott Rachmaninov, Glazunov és Rimszkij-Korszakov előtt, akik a műben egy őrült látomásait vélték felfedezni, az 1909-es szentpétervári bemutatón azonban a szimfónia rendkívüli hatást keltett. PROMETHEUS: A TŰZ KÖLTEMÉNYE, V. FISZ-DÚR SZIMFÓNIA (OP. 60) - utolsó zenekari műve, 1910-ből való. A darabban szólózongorát alkalmaz, ezzel jelképezi az Embert, aki a világmindenséggel (a zenekarral) harcban áll. A nagyobb hatás kedvéért a zeneszerző a hang-effektusok mellett színorgonát is előírt az együttesben, amely az auditív benyomásokat vizuális ingerekkel vegyítette-fokozta. Ezt az effektust azonban a bemutató alkalmával (1911-ben Moszkvában, Koussevitzky vezényletével, Szkrjabin zongoraszólójával) mellőzték. Nagyszabású összegző, szintetizáló misztériumjátékot tervezett, amely művészetének betetőzése lett volna, de csak a szöveget alkotta meg, a zenének töredékei készültek el. Ízelítő műveiből - videó:
|
Moszkvában
született. Anyja kiváló zongorista volt. Még nem töltötte be első életévét,
amikor anyja elhunyt tüdőbajban. Nem sokkal ezután apja Törökországba
utazott diplomáciai megbízatással, a gyereket pedig nagyanyjára és
nagynénjére hagyta. Az apa újranősült, aminek révén az egyke Alekszandernek
hirtelen több féltestvére is lett. Ljubov nagynénje tanította először
zongorázni a visszahúzódó, koravén fiút, aki közben a katonai akadémián is
végzett. Emellett zenét tanult Nyikolaj Zverevnél, aki rajta kívül még egy
sor tehetséggel foglalkozott, többek között Rahmanyinovval is, akivel szoros
barátságot kötött. 1885-ben Tanyejev zeneszerzés-növendéke lett, 1888-ban
beiratkozott a moszkvai konzervatóriumba. Szkrjabin hamarosan neves
zongoristává vált, annak ellenére, hogy kicsik voltak a kezei, amivel alig
tudta átfogni az oktávot. A szigorú gyakorlás miatt (Liszt Don Juan
fantáziáját és Balakirev Iszlaméjét tanulta) jobb keze súlyosan sérült
(ekkor már Joszif Levin tanítványa volt), és az orvos semmi jóval nem
kecsegtette. Erre írt egy nagyszabású darabot (f-moll
szonáta), könyörgésül
Istennek és a sorsnak. Meggyógyult, zongoraművészi oklevelét 1892-ben
kitüntetéssel nyerte el. Érdekesség, hogy zeneszerzésből nem kapott
oklevelet, mert a vizsgáit rendszeresen elmulasztotta, ráadásul
zeneelméletből igen gyenge eredményei voltak. 1894-ben adta első nyilvános
zongoraestjét Szentpétervárott, ez alkalommal néhány saját kompozícióját is
bemutatta. Bjelajev kiadó felfigyelt rá és vállalkozott anyagi támogatására,
valamint eddig írt műveinek kiadására. Oroszországban és Európában
koncertezett, a hangversenyeken saját művein kívül főleg Chopin, Liszt és
Schumann darabjait játszotta. Koncertkörútjának csúcsa a kiemelkedő sikerű
párizsi hangverseny volt 1898-ban. Itt jelent meg először mellette felesége,
Vera Ivanovna Iszakovics. 1897-tól 1903-ig a moszkvai konzervatórium
zongoraprofesszora. Ebben az időszakban komponálta Op. 8-as etűd-sorozatát,
hasonló nagyságú prelűd-ciklusát, három zongoraszonátáját és egyetlen
zongoraversenyét. Később évekig külföldön élt és utazott (Franciaország,
Olaszország, Svájc, Belgium, Észak-Amerika). Szkrjabinnak több gyermeke is
született, de ez nem gátolta abban, hogy elhagyja családját, és viszonyt
kezdjen az őt csodáló tanítványával, Tatyjana Fjodorovna Schloezerrel. A
válás későbbi, 1904-es svájci utazásukkor derült ki, ahova már nem a
feleségével utazott. Ekkor fordult a szimfonikus művek felé. 1900-ban
mutatták be
1. szimfóniáját, amely
hat tételre tagozódik, és zárótételében a kórus Szkrjabin saját szövegét
énekli a művészet dicsőségéről. Ebben az időszakban misztikus-filozofikus
gondolatok foglalták el figyelmét, ami egyre inkább elszigetelte a napi
valóságtól, és gyakran hosszas, intellektuális, elvont jellegű polémiákba
bonyolódott. Miszticizmusa révén zenei alkotásai bonyolultabbá, nehezen
követhetővé, egyre összetettebbekké és disszonánsabbakká váltak. Az extázis
költeménye, terjedelmes saját szövegére készült zenekari kompozíciója, amely
tulajdonképpen 4. szimfóniájának számít. 1910-től ismét Moszkvában
tevékenykedett, és megírta utolsó 5. rendkívül sűrű szövetű és drámai hatású
zongoraszonátáját. Bjelajev halála után Serge Koussevitzky lett a zeneszerző
pártfogója, az ő számára írta,
Prometheus (A tűz költeménye)
című utolsó szimfóniáját. Koncerten 1915-ben lépett fel utoljára
Szentpétervárott, és még ebben az évben elhunyt. Mindössze 43 éves volt.
