német zeneszerző,
karmester
Wagner életművének központi műfaja a zenedráma. Az áriák, duettek, tercettek és nagy finálék helyett olyan zenei szerkezet, mely az egész művet átfogja. A wagneri mű anyanyelve a deklamálás, az éneklő beszéd (Sprechgesang), a recitativóból kifejlesztett zenedrámai nyelv, mely a szöveggel szigorú szövetségben a lényeget mondja el. Itt nem librettóról van szó, melyet megzenésítenek: ez a drámai szöveg együtt születik a zenével, hiszen a szövegköltő és a zeneköltő ugyanazon személy. Kezdettől fogva kizárólag saját szövegkönyveit zenésíti meg. Témáit a német mondavilágból meríti. A műveiben rejlő problémák a kora társadalmával való tudatos szembenállás eredménye. Felismerte a kor zenei életének felszínességét, az üzlet, az áruvá vált művészi tevékenység uralmát, ebben döntő jelentőségűek voltak párizsi kudarcai. A meg nem értett zseni háborgása az alapja Wagner forradalmiságának. Ezt a lázadást művészetével is igyekezett kifejezni, a mítosz számára csak keret, amelybe beleszövi a maga személyes problémáit, vágyait, valamint a kor kérdéseit. Életműve így lett önéletrajz jellegű. Műveit személyes hang, a mítosz hőseivel való azonosulás hatja át. A zenekar is forradalmi változáson megy át: nem kíséret, hanem szerves része a drámának, a színpad képe pedig a látványt biztosítja. A wagneri zenedráma szövete tehát három anyagból fonódik össze: látványból, énekbeszédből és zenekari effektusokba burkolt gondolatból. Életműve hűen tükrözi kora társadalmának ellentmondásos és nyugtalan világát. Az első műve, amelyben radikálisan szembefordul a kor zenés színpadi hagyományaival a Bolygó Hollandi (1839-41) - fő alakja a népfantázia szülöttje: vágy a megnyugvás után az élet vad viharai közepette. A görögöknél a vándort Odüsszeusznak hívják. Bolyongásaiban a hon, a családi tűzhely, a gyermek utáni vágy vezeti. A kereszténység ezt az alaptémát a bolygó zsidóban testesítette meg. Földi megváltása nincs, csak a halálban nyerheti el a megnyugvást. Aztán már nem a hellének vagy a kereszténység "kis" Földközi-tengere került a monda középpontjába, hanem a világot átölelő óceán. Ezt a szörnyűséges távlatokba helyezett és végtelenségbe tágított mítoszt találjuk meg a Bolygó Hollandi történetében. A Tannhäuser (1845) - hőse élő történelmi alak, a 13. sz. első évtizedeiben élt, mint vándor énekes. Az érzéki szenvedély és a tiszta eszményi szerelem vágya közt hányódó alakjában Wagner saját lelki gyötrődéseit szólaltatta meg. A Trisztán és Izolda - létrejötte (1857-59) Wesendonk Matildnak köszönhető. A "madonna szépségű" Matild és Wagner között komoly barátság alakult ki. Matild 5 versét nyújtotta át a zeneköltőnek, amelyeket megzenésített az asszony születésnapjára. Wagnerné nagy jelenetet rendezett. A botrányos összetűzés következményeként Wagneréknek el kellett hagynia a Wesendonkék kölcsönözte villát. Minna Drezdába utazott, Wagner Velencébe, majd később visszatért Svájcba. Érdekes, hogy ez az asszony, akinek a világirodalom egyik legszebb és legszenvedélyesebb szerelmi vallomását szánták (a Trisztánt), kezdetben közömbösen viselkedett, később pedig teljesen elfordult Wagnertől, Brahms híveihez csatlakozott. A Trisztán müncheni bemutatóján - bár Wagner többször meghívta - nem jelent meg. Ez a mű nemcsak Wagner életében volt mérföldkő, hanem az opera egyetemes történetében is. Benne egy merőben új zenei szerkesztés található - már nem megzenésített szövegkönyv, hanem vers, dráma, zene és lélektani ábrázolás csodálatos összhangja. 1851-től - A Nibelung gyűrűje - címmel hatalmas 4 estét betöltő monumentális világdrámát írt. A 4 dalművet (tetralógia) mitológiai témájuk kapcsolja össze (A Rajna kincse 1869, A walkür 1870, Siegfried 1871, Az istenek alkonya 1874). Hősei istenek, akik ugyanakkor nagyon is emberi vonásokkal, tulajdonságokkal rendelkeznek, valamennyien egy-egy társadalmi réteg képviselői is egyben. Wagner egyetlen vígoperája a Nürnbergi mesterdalnokok - melynek cselekménye a 16. századi polgárosodó Nürnberg városában játszódik. Témáját nem a mitológiából, hanem a valóságos élet talajából meríti. Két dalnok áll szemben egymással: az idősebb, bölcs művész Hans Sachs és az új idők, a jövő művésze, Stolzingi Walter. Hans Sachs lemond a szerelemről a fiatal Walter javára, a magányos hős alakjában az öregedő Wagner problémája szólal meg. A nép pedig szeretetével veszi körül az öreg mestert. Különleges helyet foglal el életművében a Parsifal (1882) - a misztériumjátékok és az oratórium elemei keverednek benne, diatonika és kromatika feszül egymásnak, a zenekar pedig olykor orgonaszerű regiszterekben szól. A legenda anyagát Wagner javarészt Wolfram von Eschenbach verses regényéből merítette, mely a német irodalomban igen nagy jelentőséggel bír - természetesen a költő szuverenitásával használta fel az anyagot. Ízelítő műveiből - MIDI:
|
Lipcsében
született, korán elvesztette apját. Karl Friedrich Wagner özvegye férjhez
megy Ludvig Geyerhez. A család 1814-ben átköltözik Drezdába. Richard
elkényeztetett nevelést kap mostohaapjától. Belekap mindenbe: hegedül,
zongorázik, fest, drámaírással próbálkozik. Sokat tanul idősebb nővéreitől,
akik a drezdai színházhoz szegődtek, így a Geyer-házat betölti a színház
mámorító légköre. Weber Bűvös vadásza-a és Beethoven szimfonikus zenéje
ösztönzi zeneszerzői ambícióit. 1831-ben beiratkozik a lipcsei egyetem zenei
fakultására, és igyekszik bepótolni a hiányosságokat, melyek a komoly zenei
haladásban gátolták. Fiatalon és könnyelműen köt házasságot, adósságok és
lelki csömör gyötrik. 1939-ben feleségével együtt egy viharos út során
eljutnak Franciaországba. Megismerkedik Meyerbeerrel, aki bizonyos fokig
támogatta, de Wagner mégis keserű kudarcként élte meg a párizsi éveket -
megismerkedett az adósok börtönével és az éhezéssel. Ezek az élmények a "lázadó
polgár" magatartását fejlesztik ki benne. Cikkeket ír, bírálatokat
fogalmaz, beadványokkal ostromolja az egész világot, közben megírja a német
muzsikus Hiszekegyét:
Hiszek Istenben, Mozartban, Beethovenben, hasonlóképp az ő tanítványaikban
és apostolaikban. Hiszek a Szentlélekben, az egyetlen, oszthatatlan művészet
igazságában; hiszek abban, hogy a művészet Istentől való, és minden
megvilágosodott emberben él; hiszem, hogy aki csak egyszer is megfürdette
lelkét a művészi élvezet fennkölt légkörében, az örökké alázatos híve marad,
és sohasem tagadja meg azt. Hiszem, hogy mindenki üdvözül a művészetben, és
éppen ezért mindenkinek joga van ahhoz, hogy éhen is haljon érte!
Első sikere 1842-ben éri, amikor a drezdai Opera bemutatja első, újszerű,
merész hangzású művét a
Rienzit. Amikor a
drezdai opera vezetője meghal, a király őt nevezi ki utódjául. Közben
műsorra kerül még két operája: a
Bolygó Hollandi
és a
Tannhäuser, amelyekben
a germán mondák világához fordul, és ezzel megkezdődik Wagner zenedráma
ideáljának megvalósítása. Nyugtalan vére nem hagyja pihenni. Összeismerkedik
egy haladó, felvilágosult gondolkodású forradalmárral, akinek révén
bekapcsolódik az 1849-es drezdai forradalomba, ezért száműzik a városból,
körözőlevelet adnak ki ellene. Emigrációba kényszerül, előbb Párizsban, majd
Svájcban találja meg új otthonát, ahová Liszt támogatásával jut el. Itt
kezdődik Liszthez fűződő barátsága, az a szoros kapocs, mely élete végéig
összeköti a két zeneszerzőt. Egyenlőre nem komponál. Zürichben Wesendonk
Otto vagyonos kereskedő lesz a támogatója és barátja, aki villát bocsát
rendelkezésére. Itt kezdi tervezni a
A Nibelung gyűrűje
című zenedráma-sorozatot. Közben Wesendonk Otto felesége és Wagner között "plátói"
szerelem alakul ki, és Wagnerné féltékenységi botrányt rendez. Így el kell
hagyni a házat, házasságuk felbomlik, és megszakad a "szenvedélyes
barátság" is, ami Matildhoz kötötte. E szép, szomorú szerelemnek állít
örök emléket a
Trisztán és Izolda
című zenedrámában. 1861-ben ismét Párizsban próbálkozik. Amnesztiát kap,
haza is mehet, de újabb zenei és anyagi kudarcok érik, adósai fojtogatják, a
terheit pedig újabb hitelekkel súlyosbítja. Útközben éri II. Lajos bajor
király meghívása, ettől kezdve ismét kiváltságos helyzetet élvez. Úgy vonul
be Münchenbe, mint egy győztes fejedelem, aki mindjárt udvarnokát és
udvarhölgyét is viszi magával. Az udvarnok: Hans von Bülow, korának egyik
legnagyobb zongoraművésze és karmestere; az udvarhölgy Liszt Cosima, Bülow
felesége. Ismét egy szerelmi háromszög, újabb botrányok következnek. Közben
a "Trisztán és Izolda" bemutatója 1865-ben, és a
Parsifal
első tervezete is elkészül; de még ebben az évben elbocsátják a müncheni
operától. Egy Luzern melletti kis kastélyban húzza meg magát, ide követi,
nem törődve a botránnyal Liszt-Bülow Cosima, aki szakít eddigi életével.
1870-ben feleségül megy a zeneszerzőhöz, hogy Wagnernek áldozhassa minden
percét. Itt készül a
Nürnbergi mesterdalnokok,
és befejezi a tetralógiát is. Szerte a világon Wagner-társaságok alakulnak,
megkezdődik a részvényjegyzés egy fölépítendő Wagner-színház javára. A pénz
kevés, de II. Lajos bajor király hatalmas összeget szán a színház-templomra,
így 1876-ban végre felépül Bayreuthban a zeneszerző régi álma a
Wagner-színház. Célja, hogy a színházban speciálisan képzett zenekarral és
énekesekkel csak az ő műveit szólaltassák meg. Az első bemutatón, 1876-ban a
"A Nibelung gyűrűje" című zenedráma csendül fel, majd 1882-ben a "Parsifal"
következett. Wagner Velencében halt meg, halála után felesége vette át a
színház vezetését.
