Valamikor nagyon régen egy táborban, egy versenyre írtam első versemet. 9 éves voltam akkor. Ez volt az első olyan pillanat, amikor azt éreztem, le kell írnom a gondolataimat. Akkor a felnőttek nem nagyon hitték, hogy valóban én vagyok a szerző. Kicsit úgy jártam, mint a kisfiú, aki egy elefántot lenyelő óriáskígyót rajzolt és mindenki csak egy kalapot látott. Persze nem szegte kedvem, de így a továbbiakban megtartottam magamnak az írásaimat. Később volt olyan periódus is, amikor egyszerűen annyira tele volt az életem, hogy a belső hangok elhallgattak kis időre és nem jött az ihlet. De, hogy miért is írok. Azért, mert szeretem azt az érzést, amikor valamit meglátok és hirtelen a fejembe fészkeli magát egy gondolat. Megnyugtató, ahogy a sok kusza sor papírra kerül, majd később vissza-vissza térve hozzájuk egy egész alkotássá alakulnak. Szeretem hallgatni, olvasni azokat az érzéseket, gondolatokat, amik másokban ébrednek a verseimet, írásaimat olvasva. Lehet egész más, mint ami bennem volt alkotás közben, de az nem is igen számít. A lényeg az, hogy megállnak egy pillanatra és nézegetik, átélik azt az érzést, emléket, amit bennük felszínre hozott. Ez egy csodálatos folyamat.