Budavári Zoénak hívnak. Az írás, a történetalkotás mindig is az életem része volt. A gondolataim történet-logika szerint áramolnak, ez szinte magától történik, a részemmé vált, e nélkül el sem tudnám képzelni magam. Mielőtt elkezdenék leírni egy történetet vagy egy verset, általában igyekszem megismerni. Milyen a hangulata? A ritmikája? Milyen kifejezések illenek hozzá? Lesznek benne kőbe vésett szabályok, szabadon fog csapongani, vagy valahol a kettő között lebeg majd?
Úgy vélem, a történeteknek számtalan fajtájuk van, s minddel másképp kell bánni. Van, amit az ötlet megszületésének pillanatában azonnal papírra kell vetni, másokat évekig érlelni kell, hagyni, hogy gyűjtsék magukba a világ apró töredékeit, míg végül elég élmény gyűlik fel, hogy egyszer csak kiáradjon és minden gondolatomat félresöpörve követelje: jegyezzem le. Másokat az erdők néma csendjébe kell suttogni, papírra vetni, aztán elhajítani, megálmodni, majd elfeledni, az üvöltő szélbe kiáltani, némán ismételni, amíg az ismerőssé váló sorok a semmibe kopnak. Másokat csak meg kell élni. Valójában azok a történetek, amiket ténylegesen el lehet olvasni, meglehetősen ritkák.
És ha egy ötletről kiderül, hogy lejegyezhető, még mindig ott az örök kérdés: milyen formában? Vers lesz, novella, esetleg a távoli jövőben megírandó regény? Egy olyan könyv, ami tartalmazza a másik kettő részleteit? Nem is elég egyszer megválaszolni, némelyiket állandóan át kell alakítani novellából versbe, versből könyvbe, aztán kósza gondolattá, majd kezdeni az egészet elölről. A történetek is épp olyan szeszélyesek tudnak lenni, mint az emberek, akiktől végső soron nem is különböznek sokban. Minden személyben ott van egy történet és minden történetnek saját személyisége van. Az írás talán azt jelenti, amikor megtanuljuk értelmezni a sajátunkat.
Amikor épp nem írok (csak fejben) akkor szeretek táncolni, a természetet járni, fényképezni és légtornázni, a repülés gyakran megjelenik írásaimban is. Úgy vélem, ezek ugyanannak a dolognak a különböző oldalai, s mind lehetőséget biztosítanak számunkra, hogy részünk legyen egy olyan élményben, amikor érezzük, hogy a világban minden pontosan ott van, ahol lennie kell (szerintem ezt fejjel lefelé a legkönnyebb észrevenni), megismerjük önmagunkat és a szabadságot, ez által magát a világot is. Hogy merjük vállalni azt, akik vagyunk, megélni a lehetőségeinket és minden egyes pillanatot, szerintem ez az élet célja.