Kapás Tibor vagyok. Legtöbbször bölcsészmérnökként szoktam bemutatkozni a nagyvilágnak, amire igencsak fel szokták húzni a szemöldöküket azok, akik meghallják. Mérnökbe oltott íróként tekintek magamra, aki precíz számítások mentén, vonalzóval és körzővel alkotja meg a katarzist. A jó mondatok számomra olyanok, akár a fogaskerekek: gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A befogadott történet végül működni kezd, és hasznos gépezetként könnyíti meg olvasója életét.
Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom eldönteni, hogy a gépek érdekeltek hamarabb, vagy a könyvek. Egy biztos, már kisiskolásként rendszeres könyvtárlátogató voltam és lelkesen kölcsönöztem ki az autókról, motorokról és tudományról szóló ismeretterjesztő könyveket, később pedig a regényeket.
Gimnazistaként saját rovatom volt az iskolaújságban, ahol autókról és motorokról írtam. Apró érdekesség a történetben, hogy egyházi középiskolába jártam, így aztán a húsvéti lapszámban a kedves olvasók a feltámadásról szóló elmélkedések között a 300 km/h végsebességre képes gyorsasági motorkerékpárokkal kapcsolatos gondolataimat is élvezhették.
A pályaválasztás során fel sem merült bennem, hogy az autókon, illetve a gépészeten kívül bármi mással is szeretnék foglalkozni, így könnyű szívvel jelentkeztem mérnöki szakra. Szabadidőmben viszont továbbra is faltam a regényeket: sci-fi, szépirodalom, thriller, mindent olvastam, ami megfogott és érdekelt. A szakdolgozatom elkészítésénél azonban már kezdett számomra és a környezetem számára is világossá válni, hogy érdemes lenne az írással is megpróbálkoznom. Míg végzős évfolyamtársaim közül sokan azzal küzdöttek, hogy a minimálisan előírt karakterszámot elérjék a dolgozatukban, addig én oldalakat húztam ki, és vért izzadtam, hogy az írásom még éppen beférjen a felső korlát alá. Végül sikeresen lediplomáztam és papírt kaptam róla, hogy hivatalosan is járműmérnök lettem.
Sok év telt el, megfordultam néhány munkahelyen, és ezalatt főként fejlesztőmérnökként dolgoztam az autó- és gépiparban. 2018 decemberében hosszú vajúdás után sikerült megfogalmaznom magamnak, hogy engem tulajdonképpen egyetlen dolog érdekel, számomra egyetlen dolog fontos, ez pedig nem más, mint az alkotás szeretete. A semmiből létrehozni valamit, ami korábban csak a gondolatok szintjén létezett. Hogy ennek a tevékenységnek egy gép, vagy egy novella lesz a végeredménye, az tulajdonképpen mindegy is.
2019-től kezdődően rendszeresen írok, főként novellákat életről, halálról, szerelemről és minden egyébről, ami éppen foglalkoztat, továbbá belekezdtem egy ifjúsági regény írásába is. Ekkor éreztem először, hogy rendelkezek már annyi élettapasztalattal ahhoz, hogy bátran fogalmazzak meg érvényes és hiteles történeteket az olvasók számára. Több művem is megjelent az évek során mind online felületeken, mind fizikai formában antológiákban. 2023 végén újabb felismerésre jutottam: a mérnöki tervezőmunka és az írás többé nem egyeztethető össze számomra, hiszen az agyamnak ugyanazt a kreatív területét veszik igénybe, így egyik a másik kárára megy. Ha egész nap gépet, szerkezetet terveztem, estére úgy elfáradtak az agytekervényeim, hogy egyetlen épkézláb novellát sem tudtam írni. Ha máskor novellát írtam, akkor pedig kiapadt a képzelőerőm és nem maradtak már újító ötleteim a tervezőmunkához. Döntenem kellett, mert a két tevékenység párhuzamosan nem tudott működni. Kompromisszumos megoldásra törekedtem: továbbra is mérnökként keresem a kenyeremet, gépekkel foglalkozok, de már nem végzek kreativitást igénylő fejlesztőmérnöki munkát és tervezési feladatokat. Így minden szabad kapacitásomat és fantáziámat az írás szolgálatába állíthatom.