Németh Ajsi vagyok, egy 17 éves gimnazista.
Tudjátok, elvarázsolnak az emberek. Ami mozgatja őket, amiért élnek, ami megcsillogtatja a szemüket, ami sebeket tép fel. A történetük. Ők érdekelnek, minden árnyalatukban és teljesen őszintén. És nem csak a “nagy dolgok”: a mindennapi  szösszeneteik is. Hogy érzik magukat ma reggel a buszon ülve? Mit vált ki belőlük az eper émelyítő illata? Miért indítják
újra és újra azt a zenét, még szinte el nem kopik? Kik ők?
Úgy érzem, ezekre a kérdésekre sokszor lehet az irodalmon keresztül válaszokat kapni. De ott ennél többet is megtudok: műveket olvasva hirtelen megszületik a “mi”, köztem és egy olyan ember között, akit még talán sosem láttam ezelőtt. Ő leírta egy pici darabkáját, én belerakom az enyémet. És ezzel valami újat alkottunk, ami bizonyára megismételhetetlen: egy pillanatnyi őt egy villanásnyi énnel, hogy ő akkor éppen mit érzett, mit gondolt, és amit én belerakok a saját történetemből.
Csodálatos, nem?