Andropov elvtárs sem gondolta, hogy az ő temetése napján fogom először ökölbe szorított kézzel az égbe kiáltani a felnőttek számára értehetetlen nyelven, megérkeztem. Apám örömét csak a bevezetett szesztilalom tépázhatta volna meg, de pult alatt a jó emberek mindig egymásra találnak.
Felvidék magyar ajkú fellegvárában, Dunaszerdahelyen koptattam az iskolapadok első sorait, köszönhetően az osztálytársaim magasabb növésének. Az első rímpárokat korán fecnikre biggyesztettem, ám meg nem értett hülyeként ezeket sokáig rejtegettem, s elvesztettem.
Középiskolai tanáraim elhitték, hogy én leszek az új Alessandro Volta, viszont nekem annak az időszaknak minden egyes perce gyötrelmes volt. Végül elektroműszerész lett a mesterségem, papíron a legjobb, de minek.
A család bennem látta a következő egyenruhás karhatalmi személyt, de az én sorsfonalamat másként kezdték el sodorni.
A germán nyelv szerelmese lettem, ami megalapozta a lehetőséget arra, hogy egy folyami hajón kezdhessek el dolgozni. Végig jártam a ranglétrát a tányérok tisztításától a hotelrészleg menedzseléséig, és a több mint tíz évnyi tapasztalatomat Szállodahajók titkos világa címmel magánkiadásban megjelentettem.
A versírás áll hozzám közelebb, mégis a Magyar Íróképző tanfolyamain tanultakból merítve több regényötletem született. Jelenleg is egy drámai regényen dolgozom.
Bemutatkozásom utolsó sorai hűen tükrözik belső harcaimat:
Égő karámba zárt lelkem egy zabos kanca, s ha nem engedem szabadjára a holdkóros vágyakat, a démoni harcokat, a megszaggatott ruhák történeteit, akkor porrá válik velem együtt a raboknak harca.