A találkozás
Az Angyal a kiságy szélén lógázta a lábát, hiszen valahol mindig lógáznia kellett, és nézte a Gyermeket, aki éppen aludt. Halk szusszanások, cuppanások kísérték
Tóth Szilvia
2023.01.24.
Nincs hozzászólás
Az Angyal a kiságy szélén lógázta a lábát, hiszen valahol mindig lógáznia kellett, és nézte a Gyermeket, aki éppen aludt. Halk szusszanások, cuppanások kísérték
Az Angyal mosolyogva lógázta a lábát szokott helyén, a faágon, közben az elmúlt időszak eseményei pörögtek csöpp kis fejében, akár egy film. Várta az
Az Angyal a kiságy szélén lógázta a lábát, hiszen valahol mindig lógáznia kellett, és nézte a Gyermeket, aki éppen aludt. Halk szusszanások, cuppanások kísérték
Az Angyal szemmel láthatóan szomorúan ült az ágon. A lábát sem lógázta, habkönnyű szárnyait maga alá húzta és lehajtott fejjel bámult maga elé. Csend volt
– Hukk! Hukk! – hallatszott a kanapé felöl, ahol az Angyal feküdt feje búbjáig betakarózva és úgy tűnt, igencsak nehezére esik kikászálódni onnan. Pezsgőhöz
-Hová mész Öreg?- kiáltott le az Angyal az ágról, ahol éppen napi rendszeres láblógázását végezte. Ma igazán nem történt semmi különös, nem értette, hogy
Karácsony második napja volt. Az Öreg lánya és a Gyermek elbúcsúztak és megkönnyebbült szívvel, szeretettel telve hazautaztak. Az Angyal a tőle teljesen megszokott módon
-Képzeld! Ma van a névnapom!- újságolta az Öreg az Angyalnak, aki éppen az ágon ülve, mosolyogva játszadozott a pilingáló hópelyhekkel. -Aha!- nyugtázta az Angyal
Advent negyedik vasárnapja volt. -Öreg! Hagyd már abba! Olyan vagy már egy hete, mint egy gyermek! – kacagott gyöngyözőn az Angyal. Most éppen az erdei
Advent harmadik vasárnapja volt. Az Angyal már egy hete, mindennap meglátogatta az Öreget. Befészkelte magát a kemencesutba esténként és beszélgettek… Beszélgettek a Hitről. Az
Advent második vasárnapja volt. Az Angyal ismét ott ült a fán. Tudjátok, lábait lógázva… Most éppen csöndesen egy dalt is dúdolt magában. Közben mosolygott. Azzal
Advent első vasárnapja volt. Az angyal lábát lógázva ült egy faágon. Gondolkodott. Az a jellegzetes „töprengős fintor”megjelent az orra és a csöpp szája körül. ..
Szirmod sárguló levélszőnyegre pereg már, Hervadó bársonyán fagyhálót sző a köd, Nyári nap fénye, hajdani éked tűnő árny, Bimbózó léted emléke visszaköszön. Felemelt fejjel dacolsz
A csend, mind vízzel telt magzatburok Öleli körül szívemet. Bent még eltévedt árny susog, Kint hajnal kél, új nap vár rám. Nézem az eget, és
Álmot leső esték Adventi csillagok Lekopott a festék Értetek sírhatok Kihűlt szeretetben Nem csillan már remény Állunk mind, hitetlen Öröm, csend ünnepén Hiába gyújtod meg
Lorena a földre rogyva adta át magát az érzésnek. Az érzésnek, ahogy utolsó cseppnyi ereje is elhagyta. Távozott belőle könnycseppként aláhullva, máskor a bőréből kipárologva,