Újra itt vagyok hát. Telve várakozással és izgalommal. Testemet a remegés járja át és tenni ellene mit sem tudok. Várom a pillanatot, amikor újra megláthatlak,
A szív tavaszt vár, de vörös-arany falevelet sodor a szél már. A szív tavaszt vár, de az ablakon a tél kopogtat, s csak fáj,
Még ma is hallom visszahangozva anyám hangját, Vigyázz az emberekkel,mert jönnek, mennek! De én akkor már nem hallottam a világ zaját. Kezemben a véremtől vörös
Itt mar a torkon itt ül a vállon lelkembe mélyedt magamat rágom * ki kéne köpni le, mélyre lökni bánat-fészekben ne üljön semmi * egyetlen
Az éj lassan feloszló sötétje puha takaróként ölelte körül a hajnali buszt a csikorgó hidegben. Az utasok arcán a félbeszakadt álom öntudatlansága fénylett. A nehéz,
A konc: odadobott kolonc Csak vedd fel, És edd meg, Mert ha nem, hát Megetetik veled. Szavad ne feledd! Csak egy lógó konc! Te
Képzelődöm? Vagy tényleg az történik, ami? Hogy számkivetetté válok? Lehet megérdemlem. De még nem értem, Pusztán igazságtalannak találom. Bántottam valakit? Vagy csak a magam útját
Akár egy tört, úgy volt ismeretlen. Ő is csak részben számított velem… Amit lehetett, kivont belőlem, ami itt maradt: nulla a négyzeten. A próbáknak száma
Először azt mondtad, jó lesz a szürke, itt-ott fehérrel ecsetelve. Aztán zöldet akartál, és kék eget, azután rózsaszín felleget. Utána még szebb kellett: izzó sárga,
Megfagyott lábnyom olvad utánad, a blúzom is lassan kigombolom… Istenem, hát ennyi, ami emlékül tőled megmarad? Itt-ott egy eltűnő lábnyom, s behegedt sebek a
Vártam. (Vártam?) Várható majd – mondják bátran. Sajnos. (Sajnos?) Egy lépés… Egy érzés… Hogy ki lépi meg már, Hogy ki érzi meg már, Csak ez
Izgalom, reszketés, lelki szédülés, Kettős érzés miatt kínoz a nevetés. Vajon mit fogsz szólni? Mit kezdjek magammal?! Nem bírom már tovább; Rád várok, azonnal!
