Szélkisasszony
Egy aprócska, három éves hogy kapta ezt a nevet? Ne nevessetek! Ne tévesszen meg senkit a külső! Egy kicsit túlzott a teremtő. Vörös hajú Pufi
Kissné Kustor Franciska
2025.11.29.
1 hozzászólás
Egy aprócska, három éves hogy kapta ezt a nevet? Ne nevessetek! Ne tévesszen meg senkit a külső! Egy kicsit túlzott a teremtő. Vörös hajú Pufi
Elfolyik az idő, a sirató esőben, lemos minden ablakot. Ódon házak között, csendekre lépek és hallgatok. Az öreg ház gyomrában a lenyelt sötétség örökre
Beszélnek hozzám a hangok, de félek, hogy elhagynak egy nap és mélyen belül nem marad senki, hogy dalokat írjon a sötétben rólam szemérmetlenül, mit nem
Csend szívem, csend Mint azelőtt nem hittem sosem, csendre intem én sebesült szívem. Ne tudd, ne lásd, ahogy megszakad, amit ránk vár, arra nincsenek szavak.
Nem értik meg hallgatásom pedig egyszerű oka van. A szavak nekik beszédre virágoznak, nekem a lelkemre nyílnak halkan. Bennt maradnak méllyen s gyújtanak ott lámpafényt,
Hazug advent Álmot leső esték, adventi csillagok. Lekopott a festék, értetek sírhatok. Kihűlt szeretetben nem csillan már remény. Állunk mind, hitetlen, öröm, csend ünnepén. Hiába
Csendben lélegzik a lélek, mélyebbre ás, mint bármely szó vagy ének. Önmagába fordulva keres, titkokat fedez fel, melyek lelkünk mélyén gyökereznek. Az én tükre csendben
… hullámzó… sötétkék… SÚLYOS CSEND hallgatag mélység hullámzó holt idő sötétkék ölével magányba merítő aljzatba lehúzó ólom-álom hangot elnyelő
Tegnap a legkedvesebb erdőmben jártam, oly ragyogó volt, mint egy mézédes álom. Madárfüttytől volt dalos, vigyázón átfont, vén tölgy karja elringatott, te is láttad?
A szelíd emberek Csendben lázadnak, Nincsen „csupa – szín”, Sem sebhelyek, Se tétovaság, látszatnak Behódolás. Csak a kín, Hogy hallgatni kell, És a jelekből
Gyengéd karjával átölel a csend, Szólok hozzád én, aprócska porszem, Uram, magasságos, szent Teremtőm, Fordítsd felém orcád, légy megmentőm! Nyújtsd ki karodat lét-csatazajban, Hisz
Ültess virágot szíved földjébe, Neveld fává az imát, Zöld lombkoronává nőjön a fohász. Gyökerezzen meg benned a gondolat, Öntözze Isten szava a hajtást. Gondozd elmédben
tűnődök… múltunk jövőjéről – a kor gyermekei csókolomot köszönnek mosolygok tán megöregedtem?! szemétdombon ásunk aranyat kutatva régi naplóból szebb kor tekint le ránk szerelem-ámor mámora
A csend, mind vízzel telt magzatburok Öleli körül szívemet. Bent még eltévedt árny susog, Kint hajnal kél, új nap vár rám. Nézem az eget, és
Ébredés A csend perceiben fény ölel át, selymes szellő bontogat vitorlát, a kék ég hallgatag nyugalma int, a természet szépsége megérint. Könnyed lebegést, borzongást érzek,
Krisztust váró koszorúm, asztalközép dísze, sötétségben győzni fog, csendességem fénye. Hitem soha nem inog, remény fénye lángol, szívemben öröm dobog, advent, napot számol. Asztalunkon koszorú,
Fénylőn száll hozzád a gondolat, belőlem cseng a csönd. Messze vagy. Szívembe lopott halk szavak… Szótlanul szeretni, sejtelem. Tudsz-e elcsendesedni nekem? Mondd, hogy nem reménytelen!