Egy poros padláson láttam meg a napvilágot. Ez volt a születésem színtere. A szűk tér, ami eleinte körülölelt, egyre fojtogatott, míg egy nap teljesen elviselhetetlenné
Csak az egyszerű dolgok érdekelték. Az ég, ahol a bodros felhők elszálltak a végtelen azúrkék vásznon, az árvácska növekedése az ablakban álló virágládában, vagy a
Itt van az ősz, beköszöntött újra, Napok során a végtelen súlya Üt horgonyt, s a létre nyit ablakot. Lopakodó tél hozza a fagyot. Szikkadtra perzselt
Mohó szél messze hord ma mindent, emléket, álmot, fáradt színeket, rozsdáll a nap, s úgy figyel, fák közt hűvös űrben pihegek. Kopott padon, hol nyár
A fény beborult az ablakon, végig folyt a bútorokon. Az agyonhasznált konyhaszekrényen. Szinte megvidámította. Újszerűvé varázsolta a kis helyiséget. Ahol minden történt, de nem történt
A kezdetek feketelyuk-éjén Nem léteztek korlátok, rácsvasak, A semmi mindent átfogó szegélyén Hirtelen szökevény foton fakadt. Nyomában a fény sugárként tört elő. Talán a végtelen
Selyemszál a levegőben, Meglibben a szélben, A végén pók vitorlázik Át, egy falevélen Éppen. Otthont talál, azt reméli, Egy kis repedésben, A fakéreg majd
Szép ez az élet, akkor is ha fáj, akkor is, ha véres kézzel apróra cibál. Szép ez az élet, ha hűtlen is hozzám, ha minden
Utat tör Élettelen mezők, formálatlan bolygó. Hajló fenyők gyökereit megrágta az idő. Folyómeder kavicsait fényezte víz taréj. Sziklákból évezredek alatt lett partrész. Hold
Élünk-e valaha egy percet is? A jókedv, a mámor, a bor a szép ruhák, egy csoda út, a messze távol ad-e bármit, ami számít? Hajszolva
A siralomház sűrű csendje hasítja szét az éjszakát, mely fonalakra foszlik szét, akár sötétkék szövetkabát. Új testet szab rám tűjével az asztrál-varrónő ma végre, mint
Kidőlt a vén gesztenyefa, mi kertünk végén állott, Arcán a cseppfolyós idő ráncos kéreggé szilárdult. Láthatatlan vasfogak közt őszbe hajló koronáját Természetes reakciók módszeresen korrodálták
Néha az egyszerű kérdésekre a válasz sokkal összetettebb, mint azt gondolnánk. Erre persze én sem gondoltam egészen mostanáig. A minap a buszmegállóban állva épp az
Élet Egy szirom lehullt. Keringve szállt a mélybe. Az élet vége. Hajadban megállt, egy pillanat-tavasz volt, s zuhant tovább. Ma már megértem, zuhanása a létem,
Meddig leszel még önmagad rabja, Ki a pofonokat mindig kapja? Meddig leszel még hibás mindenért, Ki a hibás mindezért? Meddig okolod még magadat, Ki
Bár számomra a legkedvesebb évszak a tavasz, azonban a téli táj is csodaszép, misztikus látványt nyújt időnként.
Zaj. Nehéz, fáradt léptek csoszogása hallatszott a konyha felől. Felriadt, az ajtó felé fordította fejét. A mosogató feletti ledizzó égett, halvány fénye végigfestette a lépések
Életem rózsái nem nyíltak hiába. Mély álom zárt a titkok honába. Csipkebokor védett Mayától. Végre lehullt a szent fátyol. Utazás a távoli végtelenbe, megérkezés az
