Horizont határán halkan kitekintő aranykorong. Édes fényed fodra csorog az ébredezve nyújtózkodó kehes, de gyönyörű világra. Ölelő fényét önti az összes erdei fára. Az ember,
A kezdet Te voltál, én Uram, Istenem, Egykor fényzáporban fürösztötted a Földet, Porból teremtetted, s megáldottad az embert. Neki adtad az Édenkertet, élhette álmait, Aranyfelhőkön
Kúlcslyukon át kúszik be a sötét. Ha bent van, ajtót nyitni már nem lehet. A belső elrejti fényét, ha nem figyelek, bevégeztetett. S ha a
Minden azon az éjszakán kezdődött. Felébredtem a sötét éj közepén (ez akkoriban nem is volt szokatlan, hisz a nyári hőség rendszeresen felébresztett), és füstszagot éreztem.
Renátó egyedül volt otthon a szobájában. Éppen a laptopja előtt ült és képeket keresett az iskolai kiselőadására. A világ legunalmasabb témáját kellett érdekessé tennie: a
Milyen csodálatos is a tavasz! A meleg február hamar felébresztett, és virágzásra sarkallt, azonban a március olyan zord volt, hogy minden szirmomat lefagyasztotta. Kis híján
Az EMBER hármassága Az EMBER ősi hármassága: Szellem – Lélek – Test, ISTEN tökéletes alkotása. Ember óvd e csodás hármasságod, létezésed nem ok nélküli, jó
Sírva születünk és nyögve távozunk. Sok-sok év határoz meg minket. Az élettől elválni oly nehezen tudunk- Akkor is, ha itt az alagút vége. Mikor
Én csupán ember lehetek. Az tündért csodálom, a ludvérctől félek. Remélem, hogy részem a tisztesség, de tudom nem elég a jó szándék. Ha tündérnek elég
Néha mindenkit elöntenek az érzelmek. S nagyon nehéz őket helyesen kezelni. Neked is tudnod kell, muszáj felfedezned, Mi az mi segíthet, hogy jobban tudj lenni.
A hóvirág nem tudja, épp olyan, mint egy lányka Ki a földből hajtott ki nemrég… De jött egy önző, s letépte mikor meglátta Olyan, mint
Hová tűntek a reménnyel telt évek ? Hogy veszhettek el így a messzeségben ? Mi álom volt – az álom marad végül ? Miért, hogy
Áll a világ végén Jégkirálynak vára, Mit havas domb csúcsára Fagyasztott magának. De magas a várfal! Kemény építmény. Széles és merev, Mint a király a
