A magány a legrosszabb társaság. Fájdalmas űrt feszít az ember mellkasába, szívébe sóvárgást csalogatva, elméjébe pedig szüntelenül ugyanazt az arcképet vetítve. Az egyedüllét mindig is
Néztem a járda apró repedéseit, Megrohanó gondolatok suhanó feledéseit. Milyen úton innen tovább? Fürkésztem a néma Holdat tétován. Választ várok valaki mástól, Pedig a megoldás
LÉPJ KI! ha fáj a lelked, ha közeledbe érek, tudd: nem én fájok. mind, elhervadt álmok… homályból áttűnő testetlen magányok. sötétben dermedő titkok
Karácsony második napja volt. Az Öreg lánya és a Gyermek elbúcsúztak és megkönnyebbült szívvel, szeretettel telve hazautaztak. Az Angyal a tőle teljesen megszokott módon
Ez az írásom életem egyik, ha nem a legszebb délutánjáról szól. Amíg élek biztosan nem fogom elfelejteni! Akkor sem tudtam tökéletesen kifejezésre juttatni hálám azoknak a nagyszerű Embereknek, akik valamilyen szinten részt vettek az én Csodám létrehozásában. Azóta több, szép és színes, izgalmas élményben volt részem, ám ezt egyiknek sem sikerült elhalványítani.
SODRÁSBAN Már pirkadt, mikor az öregasszony csendben kilépett a házból. Fejkendőjét szorosra kötötte, a rózsafüzért a nyakába akasztotta, vállkendőjét fázósan összehúzta. Kosarával a
Isten fenn, de sisterg’ a föld s morajl’-dörg’ alant, Már nem szór víg dalt, csak sír a néma lant, Rútul zúdul a pusztulás a tájra,
Tamás izgalomtól remegő ujjai lágyan érintették Adél hűvös kézfejét. A fiú a lány szemébe nézett, s feltette a már régóta magában érlelgetett kérdést: – Hozzám
Tavasszal ismerkedtek meg egy internetes társkeresőn. Olyan szépek voltak együtt az éjjeliszekrényen álló, bekeretezett közös fényképükön, a szőke, ábrándos tekintetű Zsuzsi, és a vállát átkaroló
Gyönyörű nyári éjszaka volt. Lakosztályának erkélyéről belátta az egész várost, mely ilyenkor fénypompában úszott. Nézte a csillagokat, hallgatta a város csendes lüktetését. Úgy érezte mintha
Péntek van. Délután öt óra körül jár már az idő, ám odakint még vakítóan szikrázik a napsütés. A parkok fáinak ágain jókedvűen adnak koncertet egymással
Akai Katalin Társas magány Börtönöm rácsát, dühöngve verem, körmömmel tépem, véres a kezem Világgá mennék, s mégis maradok Nem tudom magam sem, vajon
Rajtam maradt valami átok, ringat az álmatlan éjszaka ébreszt az álmos reggel lucskos életem, sáros életem, hol hagytam el, és hol találom? Elszakadt blúzok, kopott
