A nagy költők nyomában óvatosan lépkedek, törékeny ott a por is, nyomukba nem érhetek. Szavak között suhanok, lebegek, mint fáradt ág – hangjuk csendje visszacseng,
Szerelem simítja kis szívemet, ahogyan a szép arcodat nézem, régen zenélt bennem ilyen érzés, de még most is csak magamat védem. A véletlen sodort az
Régen boldogan éltem életem, nem szerettem férfit így sohasem. Gyönyörűnek, igazinak hittem, egyedül voltam ebben a hitben. Érzéseimet nem adtam másnak, hittem, vágyaim valóra válnak.
Eléget egyszer minket a láz, te hazatérsz, hol hideg a ház. Lezuhanyzol és pólót veszel, nehogy az ingen rúzsfolt legyen. Szomorú vagy, és üres minden,
Utazunk… Egy fárasztó nap után… Már hazafelé… Az utat szegélyező fák sűrűjét fürkészem. Keresem a lombok között azt a nagy, messzeségbe zuhanó, szürke Bihari hegyet,
Ezzel a rövidke kis szösszenettel jutottam az Irodalmi Rádió Lakótelepi hófehér címmel kiadott antológiájába, valamint a blogszerzőinek sorába. Megtiszteltetés és óriás boldogság volt a kötetbéli megjelenési lehetőség, továbbá a blogszerzőik sorába tartozási lehetőség egyaránt. Nagyon szépen köszönöm. Történetem egy része igaz, másik része kitalált. Minden kedves olvasómnak jó szórakozást kívánok hozzá.
Ez az írás számomra azért jelentős, mivel ez volt az első, mint olyan, amit elküldtem egy pályázatra. A pályázaton akkor semmit nem értem el vele, ám a későbbiek folyamán bekerült két könyvbe, továbbá azonos címen színpadra is lett álmodva. Nem egy vidám történet, de úgy érzem roppant fontos, hogy minél többen elolvassák, mert tudomásom szerint a kint élő szabad embereknek fogalma nem volt, és most sincs arról, hogy mi, intézményekben élők mekkora jogfosztottságot éltünk át az elmúlt két évben.
Ez az írásom évekkel ezelőtt született, s arról a napról mesél, amitől világ életemben a legjobban féltem. Számomra anyum testesítette meg a biztonságot, szeretetet és az állandóságot. E nap után néhányszor még találkoztunk, de amíg élek, ezeket az órákat életem végéig örök becsben fogom őrizni.
