Őzike szemétKata nagyra nyitja,De csukja ismindjárt vissza.Kata:Nem nekem valóez az idő,nem ám!A ruhám elázik,a copfom megleáll.Anya:Kata, az óra mutatja,kelned kell.Az óvodamár nyitva.Pizsamába ablakhoz szalad.Kata:Nézd, a
Reggel ha jó kedvvel ébred, Lelke szivárványt ébreszt. Büszke három éves, Csacsógó lélek. Tüllszoknyája Finoman lebben Senki sem pörgeti szebben. Szeme mély kékjét A felhők
Színes csík szántja az eget, úgy hívják, szivárvány. Minden esőcsepp az égen a Napocskával táncot jár. Kacagásuk egy-egy szín lett, utat szántott az égen, ma
Elfolyik az idő, a sirató esőben, lemos minden ablakot. Ódon házak között, csendekre lépek és hallgatok. Az öreg ház gyomrában a lenyelt sötétség örökre
Sárguló falevél kavarog a szélben, Avarszőnyeget terít elém a múlt. Egy pillanat, csupán ennyi volt az élet, Sorsom már eldőlt, a végtelenbe fut. Látom még
Ez is csak egy átlagos szombat délután volt ahol a bánatomba temetkeztem.Kinéztem az ablakon s az esőcseppek akárcsak a könnyeim hullottak szüntelen.Én mégis felöltöztem és
Egy kis páratánc. Könnyed nyárízű libbenés és gyerekvers is egyben. 🙂 PÁRATÁNC Egy szép derűs hajnalon, zöld erdőcskén, patakon, jött egy kicsiny páralány,
Könnysátorba borul a ma reggel Néma csendben halk koppanás hallik… Fülelem a rút, zimankós csöndben, Ahogy az esőcsepp alább hullik. Felhő ereszti ki bús könnyeit.
Csak egy csepp volt, parány, jelentéktelen, mégis belefért a végtelen. Egy kis bogár véle szomjat olt, majd a fákon röptében gyümölcsöt olt. A te szíved
Sír a lelkem, s vele sír a táj. Az ablakon is esőcsepp csordogál. Hallgatom ködös könnyfátyolon át: Szellő susogja bús dallamát. Ágak hajlonganak –
Zuhog az eső, a levegő nyomott. Sok levél a sárban tipródik. Szomorú, egy rút zimankó. Bánatos minden most odakint. Elbújt a napsugár, orrát sem
Nyár fülledt levegő rekkenő hő adj Uram esőt míg késő nem lesz felhőt lebbents kék égre déli szél Dúlj vihar lombokat tépj szerteszét tikkasztó idő
Hétfőn lógott az eső lába, kedden még jobban meglóbálta. Szerdán ázott már minden tető, csütörtökön csordult a teknő. Pénteken pityergett, siratva: szombaton ázol még miatta.
Hű, micsoda pocsolya! Én emide, te oda, tapicska tócsa… Békalábnak mosoda, gyereklábnak „toccs oda!”, tapicska tócska! Ó, micsoda pocsolya! Meg ne lássa a mama!… Tipi-topi,
Csendesen csöpögött, S most tombol. Csak békés szellő volt, S most orkán. Messzire költözött Az égbolt. Fellegek ülnek a Nap trónján. Villámok sújtanak: Fényesek.
Színtelen a város, Zavaró hangos zaj a csendben. Félek, hogy csak ennyi, Zöldellő fa, de sivár környezetben. Szeretnék messzire elmenni. Indulnék, ha senki nem követne.
