Van egy hely, ahol otthagyhatod bánatod,Ahol, ami téged nyomaszt,mindig elzárhatod. Csak nyisd meg a fejedben az ismerős ajtót,S hagyd magad mögött a kibuggyanó jajszót.Lépd át
1. szonett – Monológ a naphoz Várom a hajnal derűjét ébren, hogy jöjjön fényed, amit elérhetek. Sugárzó arcod mindig öröm nekem, csókodtól csendben, békében élek.
Egész éjszaka havazott, mindent beterített a pelyhekből szőtt finom fehér hótakaró. Az első hó ezen a télen, pár héttel a karácsonyi ünnepek előtt. A fehér
Tündöklő csillag, oly messze vagy nékem, Ám mégis látlak, ahogy ragyogsz az égen. Különc vagy a többitől, fényed csak úgy izzik, Csillagok hada folyton köréd
– Késtél! – húztam össze szemöldököm és kémleltem Simon esőáztatta arcát. – Aggódtunk. Hol voltál? – A mellettem ülő Lydia apró mozdulatokkal kocogtatta kanalával az
Létem létedből Véred véremből Sejtem sejtedből Tested testemből Kezem kezedből Szemed szememből Álmom álmodból Vágyad vágyamból Napom Napodból Holdad Holdamból Szívem szívedből Lelked lelkemből. Fényem
Szerettem de engem szerettek e valaha? Szívem s lelkem a választ kutatja Mert ha valaki ezt mondja nekem Attól még lehet a hátam mögött kés
A fény beborult az ablakon, végig folyt a bútorokon. Az agyonhasznált konyhaszekrényen. Szinte megvidámította. Újszerűvé varázsolta a kis helyiséget. Ahol minden történt, de nem történt
Mint mézbe ragadt bogár Maradt a nyár a túlsó parton Vele a sok ígéret De értem jött az ősz A ködfalon átlépett Helyet kínált egy
Köszönöm a létezés örömét, a nőiesség minden kínját. A termékenység teremtő erejét, a hervadást, a levélhullást. A múltamat, a sok rám osztott szereppel, bánatot, mely
A kezdetek feketelyuk-éjén Nem léteztek korlátok, rácsvasak, A semmi mindent átfogó szegélyén Hirtelen szökevény foton fakadt. Nyomában a fény sugárként tört elő. Talán a végtelen
Ott, hol szavakból hidak épülnek, s a csend mögött történet lesz végül, versek kelnek életre, és mesék, elvághatatlan ez a kötelék. Kezeim nyomán új világ
Éji árnyak karja átölel, Hívásomra csak a szél felel. Hegyeken repkedő félelem Lök szakadékba reményeket. Testem-lelkem meleg szóra vágy, Körbevon kenyérillatú láng, Lobog, áttáncol az
Itt most minden lépésnek helye van. Mozdul a csend is, kerget, Tapad, nyúlik – bevon. Az égiek üzennek. Én itt, te ott, köztünk a fény,
Csillagküldetés Egy aprócska fénypont szeretnék lenni, Éj-palástban sötétlő házak felett Reszkető parázsként világítani, Hogy megtört szívek vigaszra leljenek. Csillagként hullnék le a magas égről, Ne
Sötétség útjain lopakodtok, Jégfalat emeltek szívek köré, Alattomos, ártó szándékotok Hálójába fontok mindent, mi szép. Fullánkjaitokról mérgező bájt Hintetek szerteszét, s hamis a hang, Hiába
Bora Ildikó: Új esztendő Nézz jövőd tükrébe Meghitt ünnepen! Kristálypohár koccan, Arcod feldereng, Varázstükörben Látod az új évet. Örömöket hoz? Vágyat, félelmeket? Napsugárra felhőt, Zivataros
Pipacsszirmokat borzol a szellő, Hegyeknek ormán ömlik a fény. Izzik fent az ég, görbül remegőn, Lángnyelveket szór, s robban a tér. Esőistenhez fohászkodunk rég, Vihart
