HARANGOK VAKON Képből a homály, alakból az árnyék, mit még látni vélek, és csak képzelem, hogy édes színek, szememben játszanak, pajkosan kacagnak, velem maradnak… Nem
Jelen világunk arra kondicionál, hogy az elkülönültséget éljük meg, a versenyszellemet, az ítélkezést. Azonban ez csak a látható felszín. A láthatatlan világ mélységeiben, a kollektív mező terében mindenki energetikája megtalálható, lehetetlen elszeparálódni. Így vagy úgy, energiák szintjén hatással vagyunk egymásra, ezért fontos a tudatosság, az önismereti munka. A versemet ezen gondolatok inspirálták.
Fényképen láttam először. Apró volt, mint egy szikkadt zsömle, és a szürke ezernyi árnyalatában pompázott, mint a kátyúkkal tarkított magyar utak. Dobbant a szív és
Lélekgyógyászként tevékenykedem és néhány hete a metamorf masszázs módszerével is segítem a hozzám fordulókat. Ez inspirálta bennem A gyógyító című verset, mely azt az üzenetet hordozza, hogy önmagunk gyógyítói mi saját magunk vagyunk valójában.
Materializálni könnyű – már gyerekkorom óta így gondoltam. Legalábbis nekem az. Mindig is éreztem és tudtam, hogy a gondolataimat, elképzeléseimet való(ság)ra tudom váltani, annak minden
Szívköves kamrákon átcsorgó érzelmek visszhangja koppan, falra kenődik, mint a kemény víz kifulladt mosógépdobban. Vészharangként kong, szűkülő ereimben jajong a vér. Veretes szívkövek okozta kamrafeszülés,
Hangos a világ, nem hallod a lelkedet. Néha még kiált. Ajkad elhagyó jeges légkristályok közt didereg a szó. Hova tűnt a csend? Elnémuló
