Más volt az a tavasz Hűs szellő suttogott, álmodó hajnalnak, napsugár bujdosott, hol rügyek pattantak. Ibolya illatán, tavaszi ébredés, szabadság villan át, tartva a fény
Kezem között ég a bánat, könnyes szemmel szaggatom a hamuban sült pogácsákat. Szívem szakad – Mikor látlak? Húz a bánat, húz a bánat – Maradnék
Otthon Ott él a már ritka, ártatlan fehérben, a kosz gyermekében a romlott szürkében, és mikor nem ropog a hó léptünk nyomán, a téli esőben
Látjátok feleim, szemetekkel, mik vagyunk Íme, Por és Hamu vagyunk Ez maradt, na meg a dicső múltunk Csak ülünk a romok felett Elhinni – képtelenek
