Csak csendben elmegyek, nem hallod léptemet.Bezárul az ajtó, s a sötétség majd eltemet. Nem fog már a félelem, lépteim lágyak.Elhalkulnak bennem, bánatok és vágyak.Kósza fény
Már nincs bennem bánat, nem jönnek a szavak.Olyan vagyok most, mint egy eldobott lakat. Lezártam a múltam, magam mögött hagytam.Elengedtem azt is, amit nem akartam.A
Nem haragszom rád, nem fáj ez nekem.A düh fáradt bennem. Előbb ment el, mint te.Visszavettem lépteim, már megálltam.Nem indulok feléd, se el tőled — itt
Becsaptam magamat, azt mondtam: jól vagyok. Hazudtam mindvégig, nem teltek el úgy napok. Pedig aki én vagyok, már összetört bennem. Nem talált egyenes utat –
Hanyatló testem minden gyengesége te vagy. A perc, amely órákká érve korbáccsal kergeti elmém fürgeségét, a homokba. Oda rajzolja az ő gyermekét, kit ifjan fa
Szervusz, Idegen! Már régen láttalak,Már akkor éreztem, a szívembe zártalak.Nem vettél észre, szinte átnéztél rajtam,Nem szóltál hozzám, én meg csak hagytam. Arcodat kerestem, de már
Múlik az idő, nem történik semmi, a monoton kattogó fogaskerekek jól képzett munkások, órabér fejében üzemeltetik a másodperceket és futószalagon szerelik össze a múlandó pillanat
Lágy déli szellő simítja végig, idő kezével barázdált arcom. Sólyom szemével a hegyek oldalán kivágott erdőket látom. Városok peremén fekete, gomolygó köd figyel, mindenre elszánt
A boltban álltam, a kosaram tele mindenféle dologgal, amit igazából nem is akartam megvenni. A bevásárlólista a zsebemben pihent, makulátlanul, mint egy becsületkassza, amit senki
Fent, a sivár észak csúcsán, Vár áll, szürkén, vadon, csúnyán. Ablakából hold sarlója Fényét veti le a porba. Fényét furcsa árnyak nézik, Körül állják, úgy
Pcsolinszky Kitty Húsvét magaslatán… Vesztett Éden! Újra itt állok, mint három évvel ezelőtt. S ha csak egy kicsit is hamarabb jövök a világra, Nem
A siralomház sűrű csendje hasítja szét az éjszakát, mely fonalakra foszlik szét, akár sötétkék szövetkabát. Új testet szab rám tűjével az asztrál-varrónő ma végre, mint
Kidőlt a vén gesztenyefa, mi kertünk végén állott, Arcán a cseppfolyós idő ráncos kéreggé szilárdult. Láthatatlan vasfogak közt őszbe hajló koronáját Természetes reakciók módszeresen korrodálták
Pcsolinszky Kitty Délibáb Lángoló kandallónál vacogva, sőt dermedten ülök. Szendergek, hallgatom, szerintük folyton mindent s mindenkit gyűlölök. A szégyenek mellett éhezve keltem! És
PCSOLINSZKY KITTY ARS POETICA Madárnak születtem… Olyasfajtának, ki nem üldözi a dögöket, Irtózik megtenni a felesleges köröket. Nem, én nem volnék keselyű, Miért áldozzam
szürke hamu lepte, elfeledett álmok kopott fényükben múló lélekszilánkok homokórába dermedt, végtelen évek áramlanak tova az időtlenségben… sötétlő mélységéből tükröt tart a lét elmosódott arcokon
Törjön hát ezerszer Szívnek acélos pajzsa. Vaspántjai szakadjanak Érzelmeim felszabadítva. Nem hagyhatom többé Nem engedem uralkodni felettem. A félelem zárt börtönbe S láncra verte lelkem. Elvette
Miért fáj nekem az, hogy elmúlt a nyár, mikor szívem dobogtatja a rőt ősz, mikor szelíd napsugár megcirógat, vagy a hűvös szél játszik a nagybőgőn?
