Hetyke ifjú lány, tűzvörös hajad Lángba borítja a férfiak szívét, Kacér kis vállad hófehér vitorla, Feszül, s kifogja az élet szelét. Fitos orrocskád felívelő árboc,
Nagyanyáink gyanították, hogy mi mindent elfelejtünk! Görbe botra támaszkodva könyörgött tekintetük, de mi, csak tovább mentünk. És most nagyváros van a faluban. Étel csak
Lefeküdtem a földre, az oldalamra fordultam és vártam. Üres volt a fejem, úgy éreztem, készen állok. Ahogy megszólalt a zene, bizsergető érzés kerítette hatalmába az
Mondd, mit értesz hozzám? Mondd, mit értesz hozzám, Te részeges mámor? Láthatsz, hiszen rossz tám Engem nem palástol. Nézz rögtön belém! Felvidítasz-e? Tedd magad
Szállj be ablakomon, boldog új esztendő, Szebb legyen a múltnál most az eljövendő! Söpörd ki a bút, bajt szelíd fuvallattal, Testvér s testvér között szűnjön
Csikós cserget és a bús idő ma int felém, sudár hangja kél, a puszta is remeg hevén. Csergető csikós, kezében ostoros nyele, a kőkemény sziken
Könnyen indul! Hátradőlsz; most csak a szemed eszik; kint már borban fürdik az ég, lassan aranyba hullnak néma perceid. Párnán nyugszik gondjaid rejteke. Meditálnál, lennél
Facsemetét ültettem Hej, regö rejtem A jövőt megmentettem Rege, rege rejtem Legalábbis azt hittem Hej, regö rejtem Tartsatok meg hitemben Rege, rege rejtem Facsemete megered
Lámpák fényében világít még a sárga lomb. Nem hullt még le mind. Halk neszezés – a gondolat Emlékek tűnnek fel, a múlt velünk itt bolyong,
Átkos éjek jönnek a holnapokkal és nem borul már ránk remény. Nem szólnak már az árnyak, csak suttog a néma éj – csillagtalan az égbolt,
Látjátok feleim, szemetekkel, mik vagyunk Íme, Por és Hamu vagyunk Ez maradt, na meg a dicső múltunk Csak ülünk a romok felett Elhinni – képtelenek
Voltam boldog, voltam szép, Voltam keserű, voltam kép. Voltam álmodozó, pártfogó, Voltam hazug, vágyakozó. Vagyok boldogtalan, rút emlék, Vagyok édes, monoton jelkép, Vagyok hit nélküli
