Kívülálló
Ezer ember körülöttem, s én egyedül vagyok. Zajong a város zajong az utca. Mit ordít? Ki tudja!? Rohan mindenki valahova. A téren állok, szétnyílik előttem
Veress Zita
2023.07.23.
Nincs hozzászólás
Ezer ember körülöttem, s én egyedül vagyok. Zajong a város zajong az utca. Mit ordít? Ki tudja!? Rohan mindenki valahova. A téren állok, szétnyílik előttem
Azon a kedd reggel sem tettem másként, mint ami a napi rutinom volt, mióta rokkantnak nyilvánítottak. Csak ültem kint a házam teraszán, és a Nescafémat
Tegnap még szerelmes dalt hullámzott lábunk alatt a roppant víztömeg, ma már csak magányom elsodort álma csal boldogság-árnyakat szívembe. Szenvedélyes csókjaink ízét lehelik felém a
Napok ereszcsatornáin könnyből fagyott jégcsapjait szeli a magány, sós ízű álmod búcsút int. Eszembe jut valaha volt régi napok hamvába holt szerelmi lázunk egy ködbe
tűnődök… múltunk jövőjéről – a kor gyermekei csókolomot köszönnek mosolygok tán megöregedtem?! szemétdombon ásunk aranyat kutatva régi naplóból szebb kor tekint le ránk szerelem-ámor mámora
Hasogat a lélek, nem bír! Sovány könycseppel levelet ír. Levelet ír múltnak és jövőnek, s adok a magánynak egy pohár vöröset!
Nem kell hogy szeressenek, Csak emberszàmba vegyenek. Ne kèrdezze senki mi van, Inkább azt, hogy is vagy? De èn csak átlag vagyok, Nem számít mit
Ez is eljön egyszer! A napok eltelnek egymás után, csak azt vesszük észre: itt az alkony! Heves szívvel harcolunk ezerszer. Mit ide félelem! Bátorság talán!
Ha minden ember a tenger fenekére látna, s nemcsak a víztükrén megcsillanó tükörképre várna, talán megtanulna a szívével érezni, s az igazságot nem a
Hál’ Istennek nincs sár! A keményre fagyott keréknyomokat a hó is belepte már. Úgyhogy félni nem kell! Van takaró. Finom, puha, ragyogóan tiszta. Nem túl
Nem mertünk szeretni, s ujjaink között a homok lepergett. Most szeretnénk, de már nem lehet. Féltünk elmondani álmaink, s most az örök ébrenlét árnyai minden
Vándor Éva – Ki ez a nő? Nem válaszolok azonnal. Ömlik az eső. A szembejövő autó miatt lassítok, nem akarom, hogy a sok kátyú
Az éj magányosan ölelt körbe, S csak a Hold volt tanúja könnyemnek. Szívem keserűsége játszott fényt A végtelennek tetsző tó tükrén. A csillagok sem ragyogtak
A magányos oroszlán Kiégett, kopár, porlepte vidéken süvít a szél, a sárgává száradt fűben gurul egy ördögszekér, s egyetlen élőlény ténfereg csak a pusztán: egy
Tündöklő fény, perzselő emlék, talány – Duna-partján egy fénylidérc táncol. Volt egy lány, itt égette sorsát, magány s ellobbant láng, jelenés valahol. Az Erzsébet-parkban a
Hazafelé tartok, a városi tavaszban keresem önmagam. Május van. A Flórián áruház előtt már pirul a cseresznye a fán. Ezt a fa már három éve
Fénylőn száll hozzád a gondolat, belőlem cseng a csönd. Messze vagy. Szívembe lopott halk szavak… Szótlanul szeretni, sejtelem. Tudsz-e elcsendesedni nekem? Mondd, hogy nem reménytelen!
Fürdeni szerelemben nem szabad, nem szabad! Keserű bánatkönnyek. Emésztő önmagad elől menekülő vágy – csendje vagy, csendbe vagy.