Emlékek a jelenben
A múltra gondolok, izzott a szenvedély, a jelen csendes, elcsitult e nagy veszély. A türelem nékem nem a mesterem, néha borzongás simít éhes testemen.
Horváth Edina Anna
2025.02.11.
1 hozzászólás
A múltra gondolok, izzott a szenvedély, a jelen csendes, elcsitult e nagy veszély. A türelem nékem nem a mesterem, néha borzongás simít éhes testemen.
Elmentem, bár maradhattam volna s odabent a tűz kihült, Nincs már fatörzs, korhadatlan, mit megmászhatnék egyedül. S az erős karok, mik leemeltek a diófa ágáról,
Remény sarjadt a szívemben, míg kék ibolya kertemben. Úgy ragyogott Nap az égen, mint ábrándos szemem fénye! Lelkemben tulipán virult, bársony bimbaja rám simult.
Diósjenő, 1776. Diósjenő. Egy csodás település a Börzsöny lábánál. Ám nincs itt minden rendjén… Mivelhogy a falu közepén lakom, ennélfogva sok pletyka üti meg a
Az út poros előttem, S benne nem látom, hol a cél. Megyek, csak megyek előre, Mert a szív mindig remél. Az égen felhők, – szinte
Szürkés színű sállal a kezében szaladt Pippa a birtokuk közvetlen közelében húzódó díszkert felé. Mit sem törődött a komornája rosszalló pillantásaival, rohant a találkája színhelyére.
Ami volt, elmúlt, Mégis visszatér. Az emlékek sora Idönként körbe-körbe ér. A szálak megmaradtak, Hiába az igyekezet. Mit el nem vágtunk, Fel-fellángol idebent.
Hetyke ifjú lány, tűzvörös hajad Lángba borítja a férfiak szívét, Kacér kis vállad hófehér vitorla, Feszül, s kifogja az élet szelét. Fitos orrocskád felívelő árboc,
Nagyanyáink gyanították, hogy mi mindent elfelejtünk! Görbe botra támaszkodva könyörgött tekintetük, de mi, csak tovább mentünk. És most nagyváros van a faluban. Étel csak
Szúette szekreter, vén bútordarab Csak állt a sarokban esztendők alatt. Roskadt falat támaszt, emléke a múltnak, Foszlott függönyön át ablak szeme pislant. Fiókja féltve őrzi
Aprítós Emlékszel még? A Tejúton, tejbe aprított hullócsillagot ettünk reggelire, és vártuk hogy a tejcsárdában táncra keljen az este. Szerettelek…talán te is szerettél. Bizonytalan már
Csikós cserget és a bús idő ma int felém, sudár hangja kél, a puszta is remeg hevén. Csergető csikós, kezében ostoros nyele, a kőkemény sziken
Átkos éjek jönnek a holnapokkal és nem borul már ránk remény. Nem szólnak már az árnyak, csak suttog a néma éj – csillagtalan az égbolt,
Akai Katalin Szerelem a forradalomban Zsuzsi sötétbarna pamut harisnyáját húzta formás hosszú combjára,
Látjátok feleim, szemetekkel, mik vagyunk Íme, Por és Hamu vagyunk Ez maradt, na meg a dicső múltunk Csak ülünk a romok felett Elhinni – képtelenek
Voltam boldog, voltam szép, Voltam keserű, voltam kép. Voltam álmodozó, pártfogó, Voltam hazug, vágyakozó. Vagyok boldogtalan, rút emlék, Vagyok édes, monoton jelkép, Vagyok hit nélküli
Minden ami fájt Már nem is érzem Csak a hajad illatát Minden, ami volt Már eszembe se jár Csak a kacagás mi betölti a szobát.