Az aranykalitka
Elmúlt a nyár, a ragyogó fény, a boldog ébredés, a finom harmat a virágok szirmain. Kihunytak a színek, az illatok, az ízek, a beteljesülés reménye
Kissné Kustor Franciska
2025.09.21.
2 hozzászólás
Elmúlt a nyár, a ragyogó fény, a boldog ébredés, a finom harmat a virágok szirmain. Kihunytak a színek, az illatok, az ízek, a beteljesülés reménye
Jó sok rum lecsúszott tengerész-torkon, Mikor nekivágtak messzi vizeknek, Jó fogást várva, és hogy tart a horgony: A tépett hajón is haza siettek. Most sokan
(Érzem) Lassan itthon csak az emlékek maradnak, pedig itt van sorsa, lelke a szavadnak, mert érzed, hogy élnek benned a vén hangok és nem egy
Hazaértem, hol egykor várt rám, kit őrzök a szívem mélyénél. Drága, melegszívű nagymamám ott ült a búbos kemencénél. Szalmaszagú volt, ódon, becses, hasáb néma
Csak ott vagyok otthon, ahol te jelen vagy. Ha nem vagy ott sehol, nincs hová mennem. Nélküled az ég alatt lelek csak menedéket, A varázslatos
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyváros, ahol rengeteg galamb élt. Volt köztük egy ifjú galamb, akit Tóbiásnak hívtak. Tóbiás gyakran faggatta édesanyját:
Merre szállt a békegalamb? Útját merre járja? Talál-e még csendes helyet, ahol kék ég várja? Annyit repült, annyit fáradt, megfeszítve hitet, szárnyat, fegyverek közt, sötét
Otthon Ott él a már ritka, ártatlan fehérben, a kosz gyermekében a romlott szürkében, és mikor nem ropog a hó léptünk nyomán, a téli esőben