1. szonett – Monológ a naphoz Várom a hajnal derűjét ébren, hogy jöjjön fényed, amit elérhetek. Sugárzó arcod mindig öröm nekem, csókodtól csendben, békében élek.
Virágzó ágon átderengő holdfény, Bárányfelhők mögé rejted sugarad, Megvigasztalod bús vándorok lelkét, Bölcsességed csillan ezüst mosolyban. Szelíd dombok felett hullámzik az ég, Hold-mesék szikráznak csillagdalokat,
Ha volna egy új életem, jó erősen fognálak, megragadnám kezed, soha el nem szalasztanálak. Te volnál a napfény, a szivárvány az égbolton, s te
Még ártatlan volt szívem, s te őrülten elvarázsoltál. Nem hittem a szerelemben, de te mindig meggyőző voltál. Túl szép volt, hogy igaz legyen, féltem
Rejtélyes, sötét éjszaka: Csillagok drámai színpada. Főszereplő, de nincs szava. A homályba veszve ragyog, És eltűnik, ha eljő a pirkadat. Részegen, bódultan táncol, Arcára
