Holdvilág, sejtelem, izzásba vonja a felhő Életem, s a rejtelem erdők szavát zümmögő Tág térben kúszik felém, körbefonja testemet. Végtelenbe futó párhuzamok összeérnek. Araszolok a
Fénylőn száll hozzád a gondolat, belőlem cseng a csönd. Messze vagy. Szívembe lopott halk szavak… Szótlanul szeretni, sejtelem. Tudsz-e elcsendesedni nekem? Mondd, hogy nem reménytelen!
Másképp hallani régi új igét légvárat építeni mindenek felett, s a végtelen elipszisét pörgetve, suttogva varázsigét reánk áldott zsolozsmát hintenek. Mert nem jár más dícséret,
