Széjjel szakít, fáradok. Éjjel van, talán álmodom. Ördögi fátyol szorító lelkemen, mereven világító Kampók halálom szemöldökfáján. Vihogó párnák keselyű ragaszkodással Húzzák rettegő fejem álomba merülő
Itt mar a torkon itt ül a vállon lelkembe mélyedt magamat rágom * ki kéne köpni le, mélyre lökni bánat-fészekben ne üljön semmi * egyetlen
A szív sebei Oly édesen tudtál becézni, csókolni, ölelni, boldog voltam veled, – vagy csak én hittem, hogy szeretlek, és te is szeretsz. Oly hirtelen
„Ásó, kapa, nagyharang” ülünk a gangon, nincs harag, a gyerek bent minthogyha sírna, ó, hogyha mégis szárnyam volna, ó, hogyha együtt szállhattunk volna! Fülemben folyton
