Talán majd egyszer, egy másik életben Megértem miért tetted ezt velem Lehet csak tönkretettek benned belül valamit De sérelmeid nem lehet kifogásként használni. Veled
Mondd, van értelme harcolni? Azt mondtad igen Kérdeztem, hogy kettőnknek valaha vége lesz? Azt válaszoltad sohasem. Ó, hogy meddig tudtad ecsetelni Hogy engem soha
Remélem olvasod ezt Hiszem, hogy eljut hozzád Ma is rengeteget gondolok rád S ami történt még mindig nagyon fáj. Egyszercsak jött az értesítés Az
Kecsegtettél szép szavaiddal Elhitettél velem mindent Azt mondtad szeretsz s, hogy hiányzom neked De mindebből semmi sem volt igaz. Bíztam benned, veled tényleg éreztem
Mindennap,minden percben Kísértenek az emlékek mintha sosem múlna el Mintha sosem múlna el az érzés ami hiányoddal jár Hiszen itthagytál s még mindig nagyon fáj.
Egyik napról a másikra megváltoztál Elfordultál tőlem és elsétáltál Számodra megszüntem létezni Ami a legjobban fáj,hogy nem voltál képes megmagyarázni. Nem mondtál semmit csak
Nézlek de nem látlak Többet téged nem várlak Nem fogok könyörögni a figyelmedért Ne gyere közel! Örökre elvesztettél. Hallgatsz de nem hallasz Szavaim nem
Késő este van. Zötyög a metró alattam. Jól elfáradtam megint, a szememet is alig tudom nyitva tartani. Szemhéjam alatt pereg a filmem, a szokásos.
Lassan lépdelt a gyászmenet, a zene ritmusára, ütemesen. Kísérve az elhunytat a ravatalozótól a sírhelyig. Én mentem legelöl, a gyermekeimmel karonfogva. Ez az a helyzet,
Magasba tornyosuló szikla csúcsán ülök. A lábam a végtelenbe lóg, a kezem a perem szélét markolja. Elfehérednek az ujjaim a szorításától. Körülöttem minden sötét. Hűvös
Öreg költő Ne nézd szemem! Fájdalom, Mit elsírtam Pár dalon. Könnyem pereg, Mint eső, Boldogságot Kereső. Mert ha nézel, Tefeléd Gyermekkorom Tükre néz. Sok
Epigrammák „Restelltem én kimondani, Hogy elmentem vért ontani. Kicsi falu, pletyka száll vesztemre nekem. Ó, régi szeretőm, ó, régi életem.” Erdős Jánosné,
Kísért egy álom Ezüst hold fürdik tenger vizében, habvirágok nyílnak,- szép igézet, éj kékjében csillagok ragyognak, fájó lelkem sebei sajognak. Boldogságról hullámok mesélnek, elúszó árnyak
Csak egy rövid vonal, mi mégis hosszúnak tűnik, nem tudom, hogy miért. Mert megsértődök vérig? S mert pár ember miatt kedvem csak fogy. Már tudom:
Sosem felejtünk… Annyi év telt már el… Mit mondhatnék neked? És… minek is mondjam? Te ezt már nem érted. Szeret ott valaki? Úgy, ahogy mi
Érted szól a hegedű Elfelejtem már kínzó bánatomat, amikor érzem bűvös érintését, hangok bújnak benne,- csodálatosak, lágyan a dal megkezdi keringését. A hegedű is fájón,
Elveszett remények Álmainkat a végzet szétzúzta, nyíló szerelmünk ékes szirmait üvöltő szél tépi, végigdúlja, kilesve a szív rejtett titkait. Eltűnt a mosoly, a szem fátyolos,
Az utolsó óra Vijjogó szirénák, villódzó fények, pislákoló, távozni készülő élet. Lelkemből fakadó, néma sikoly, mely kér, könyörög, parancsol. Rám nézel, és tudom, nincs tovább,
