Éjjeli áhítat
Elbólint a madár puha fészkében, még csobban egy-egy béka a patakban. Az éj orvul lopakszik közelükbe, szélesre tátja éhes száját halkan, harap,
Gurzó Györgyné
2025.04.26.
1 hozzászólás
Elbólint a madár puha fészkében, még csobban egy-egy béka a patakban. Az éj orvul lopakszik közelükbe, szélesre tátja éhes száját halkan, harap,
A mélybe nem jut le tiszta fény, Sötét folyosók végtelenje, Életünk borús útvesztője, Ahol mindenki homályban él. Nem találom sehol a reményt, Boldogságom épp ott
Virágzó ágon átderengő holdfény, Bárányfelhők mögé rejted sugarad, Megvigasztalod bús vándorok lelkét, Bölcsességed csillan ezüst mosolyban. Szelíd dombok felett hullámzik az ég, Hold-mesék szikráznak csillagdalokat,
Úgy hívogat a vadregény, várlak már. Szép kék szemed varázsa rám tekint. Szerelmünk csodája gyúl, megérint. A tág vadont járván leszünk egy pár. Bús szívemen
Ahogy sötét palástja rámterül, Puhán, miképp a kósza sejtelem, Elandalít, simítja lelkemet – Ma nyughatatlan énje már elül. Mily édes hangja zeng imát belül! Az
hattyú volt, itt élt, vagy tán nem is bizonyság, ha van, váltig hamis szárnyát kibontva itt röpködött fel magasra, fel a magasba! aztán lehúzták
A csillagok lehullva holdvilágban Regékbe hívnak ének-álmodva; A lelkem ott kötetlen jár mostan, Merengve múlt s jelen között imában. A lépteimben elveszik világa: Utam visz
Nem azon múlik, hogy van-e merszem, örülnék, ha gyerek mind boldog volna, ha ezt okozhatná bármelyik versem, engem a boldogság átkarolna. Szívesen összeszedném bátorságom,
Falusi szonettek I. Tüzet csiholva erősen, tisztán, Falu bolondját gúnyolni nagy orvul. Messzetájon griff társaira mordul, (Ki anyónk meséiben is hisz tán). Pille
Éjszakai szonett Lásd, a hold, ki éjjelente kel fel, Most megtagadja a nagy sötét szavát, Csillagnak int: „Segíts rajtam, jó barát, Álmot hintő sárga
Mindent tudni vélek a lélek-mesékről, Mindent látni vélek, mit látni a fényből, De minek mindent tudni, minek mindent látni, Hisz a felszínen könnyedebb lélektáncot járni.
Tapintható, hallható már: elköszönt a tél, Lecsitult kisvárosban susogva száll a szél, Mégsincs sehol egy lélek, ilyen most a rend, Utcasorok házai közt új életre
Mint a kövek közé olvadt kobra, Csendben lapult meg szűkös búvóhelyén, Így duzzadt egyre csak nagyobbra, Az előtörni vágyó, áldott fény. Végre megláttam pókháló