Tükör
Magam elé révedek látva egy képzelt világot, Ahol bársony fák rügyei ébredeznek, mik magukba zárják az igazságot. Gondolatban egy kavicsos tópart pereméhez érek, S
Bredács Gréta
2026.06.29.
Nincs hozzászólás
Magam elé révedek látva egy képzelt világot, Ahol bársony fák rügyei ébredeznek, mik magukba zárják az igazságot. Gondolatban egy kavicsos tópart pereméhez érek, S
A tenger hullámzása kíséri szíved dobbanását, Messziről csodálom lelked bátorságát. Álomképet vetít hajnal most nekem, S én nem érlek el, hiába nyújtom kezem. Csak
Múzsám maradsz Más nem lehetsz Meg nem kaphatsz Mert mást szeretsz Feléd megyek Messziről kerüllek Sötét lehet A víz, mibe merülgetsz Tó tükrében
Perzseled bőröm, ahogy végigjár a szemed. Tudom, ha hozzám érsz, merre visz majd kezed. Lélegzeted nyakamon, lágyan, forrón megremeg. Szikrákat lobbant bennem, minden rebbenet. A
Van egy hely, ahol otthagyhatod bánatod,Ahol, ami téged nyomaszt,mindig elzárhatod. Csak nyisd meg a fejedben az ismerős ajtót,S hagyd magad mögött a kibuggyanó jajszót.Lépd át
Mint száraz föld az eső éltető nedvére, mint éhes gyermek a cukor édes ízére, mint sarjadzó növény az ösztönző napsütésre, mint fáradt vándor a meleg
A Szent Anna-kápolna rózsaablakában két pacsirta üldögél békésen, magában. Hajnalonként énekük elhallatszik messzire, boldogságuk zenéje így derít jókedvre. E szépséges muzsika egybeforrt a
Negyvenhét év kellett hozzá – mint egy hosszúra nyúlt próba: néha káosz, máskor ragyogás, és nem kevés megpróbáltatás. A napok s évek jöttek-mentek, kilincset
nyíló rózsád szirma könnyű csókom súlya alatt megremeg, nyelvem nyomvonala serkent rajta sűrű harmatcseppeket, pőre vágyam csőre töltve lágyan ágyásodba engeded, halálos méreg vagy, ha
Izzón Lesz olyan, hogy egy férfi elfelejti hogyan szeretett egy nőt? Amikor már nem érti, mégis izzón szereti őt? Van olyan, hogy szereti
Rohantam az ölelésbe, csókod a számban lángra gyúlt. Vágyainknak vaskorlátja nagyot pattant és lehullt. 0
A hold alatt vetkőzik az este, ruhája csillag, bőre sötét. A vízbe hajló árnyék rezdülése úgy simogat, mint egy régvolt emlék. Szobák falán törött
A szív zsong, mint mikor a méh rajzik, Jó érzés volt, hogy nekem udvarolt. Való volt, nem virtuális, plasztik, Éreztem illatát, ha hozzám hajolt.
Vágyálmom hintázik egy csillagon, Nem rejti sem láda, sem paraván, A békét az ölemben ringatom Lógatszkodva fényes sugarán. Lent nagy ritkán felgyullad egy lámpás
Az ideális, írásban is szürreális Gondolatban feltámasztott Valóságban valótlan vontatott vallomás, Képzeletem képtelen kiéhezett kéjelgése, Hogyan érthetné értékét az értelemnek az, Akit még én magam,
Nyár van, ezer színben fürdik a város, Megrengetik hang- és fényrobbanások, S az utcákon hömpölygő emberhadak Egy falatnyi létért fejvesztve futnak. Hűs, sós tengerre szomjazik
Egybeolvadt tekintetünk, a buja vágy tűzzel simít, képzeletem feléd repül, eszem türelemre csitít. Karom öleli testedet, nyelved érinti a számat, a borzongástól elvesztem, a
Álmomban csillagot láttam, mely fényesen ragyogott, elsuhant az égen, még nyomot sem hagyott. Álmomban tüzet láttam, mely nagy lánggal égett, sosem láttam tán ilyen szépet!