Nem zászló a vállon, nem hangos szó, nem egy út, ami könnyen járható, hanem haza, amely ott kezdődik, ahol a lelkünk csöndje érződik. Ott van

A kövek alatt, a vízbe veszve, egy konzervdoboz hallgatott. Oldalán rozsda virágzott, mely testébe vörös sebet fakasztott. Eső kopogta az esti zsoltár szavait, a horpadt

Állok a limesen, itt, hol a Duna ködbe vész, lassú tükrében az ég gondjai növelik terhem. Fegyver a csípőmön, észre sem veszi már a kéz,

Lassan halkul bennem minden régi dallam, ami egykor benned otthonára talált, most csak visszhang járja át az üres falam, amit a szívem csöndje fáradtan fölvált.

A falon függ egy régi, néma kard, pengéjén halvány múltak fénye ég, nem csillog már, mint harcok hajnalán, de súlya őrzi minden esküjét. Markolatán megkopott

Reggel a tér még álmos, csend honol, a macskakőn lassan ébred a zaj, kávéillat száll a nyitott teraszon, és minden arcon egy ismerős mosoly. A

Ha a világ zúzmarát fon hajára, s a szél az ablakon dörömböl, tisztulj meg, és ne kérdezd, merre nyílik innen út más határra, hol nem

Kimentem az erdőig. Zajt vittem magammal. Telefonfény derengett, élettelen árnyalattal. A fák nem szóltak hozzám, úgy ítélték, még avatatlan, mint akik mindent tudnak, csak álltak

Nem könnyű tárgy a toll a kézben, bár annak látszik odafent. Súlyát nem a tinta hordozza, hanem mit a leírt gondolat megüzent. Mert aki egyszer

Rozsdás doboz hevert, a part menti sárban. Esővíz gyűlt bele, egy régi zivatarban. Lehajoltam hozzá, az ég nézett vissza. Felhők úsztak benne, mind patyolat tiszta.

Volt egyszer egy csésze, benne keserű reggel, hab rajzolt rá szívet, fakó ígérettel. Kortyoltam lassan, és megláttam benne arcom, de nem azt, mit vártam, csak

Fehér falak között lassan ég a fény, szűk utcákon az aranyló por szitál, kedves hangulatban nyílik egy regény, minden árnyék tétova csendben megáll. A terek

Hálás vagyok minden útnak, a sok-sok évnek, amelyek elmúltak, mert hozzám vezetett téged, és letehettem régi terhem érted. Köszönöm az éjek csendjét, a csillagoknak titkos