A vonaton
Szemem előtt sok szép táj suhant el… Csakhogy én bent ülök egy vonatban. Karnyújtásnyira volt, s nem értem el Dülöngélve rázkódó vagonban. Kint sütött a
Szilágyi Tünde
2024.07.27.
Nincs hozzászólás
Szemem előtt sok szép táj suhant el… Csakhogy én bent ülök egy vonatban. Karnyújtásnyira volt, s nem értem el Dülöngélve rázkódó vagonban. Kint sütött a
MINDEN NAP Az arcon táncot jár a fény, s a szempillák rezzenése mögött felsejlő szivárványhártya álmosan mocorog. Szorosra csukja kapuját a bujdosó tekintet: rejtekében
E világ annyi szép csodát ígér. Mi mégis A magunk mikro-világában maradunk. Lehetnék tudós, vagy híres űrkutató is. De minenkinek “csak” Tünde-néni vagyok. Csukva maradt
Újraalkotnám a világot. És átrendezném az eget. Feléleszteném az igazságot. Felszántanám a szíveket. Szeretet-magvakat szórnék Kigyomlálnám a sebeket Reménnyel poroznám be A reménytelen küzdelmeket. Bearanyoznám
Keresem az utam, s ha egyszer megtalálom Nem keresem többé, sarkom összezárom. A világnak, gyötrőknek büszkén szalutálok. – Zsebembe vágom egyszer a világot.
Hová tűntek a reménnyel telt évek ? Hogy veszhettek el így a messzeségben ? Mi álom volt – az álom marad végül ? Miért, hogy
Csak egyedül vagyok egy csendes szobában. Hangokat nem adok, mégis földet hallom, benne fájdalommal. rengeteg sírással, némi ártalommal, álmatlan éjekkel. De nem csak én hallom.
Egyszer majd úgyis eltűnök erről a furcsa világról én. Nem leszek itt, nem fogok majd mutogatni nem létező reményt arra, hogy egyszer egy nap átlagos