Árnyék Emléke akár a nyári napon a fák lombjának árnyéka, Mindössze a felüdülés helyett, Árnyékos hiányérzet. Hogy az új helyek melyek boldogságot árasztanak, Emlékeztetőül szolgálnak,
Lépteim magánya visszhangzik az üres utcákon, Egyedül lépkedek én már itt. Olykor az épület sziluettjén, Egy ismerős arc rám tekint. . Gyöngéd nevetésed hangja, Szívembe
A múlt árnyai Álmaimban még vissza-visszajárok, szerettem az ódon tanyavilágot. A völgyben lent, egy vén fűzfa üdvözöl, felismer ő,- midőn nekiütközöm. Ágai óvón bújtatnak, becéznek,
