A zsúfolt téren harmonikaszó hallatszik. A villamos megállóban egy ládán ül a harmonikás, kopott kabátjának gallérja fázósan felhajtva. Nem kéreget. Nézi ahogy a tenyeréig
Fekete tető, csillagok alatta, őszi illata van az avarnak. Komor tekintetű lámpavasak hada, sietős koppanás, sarkak haladnak. Bújó árnyék függönyt igazgat, utca mélyén macskák
Bűvös dal. Megcsal és felkavar. Bájoló trillája álomképeknek, Messze űz s összefűz Ritmusképletet és hangjegyeket. Lelket ad a kottafejeknek, Erőt vonóhúzó kezeknek, S trombitafújó tüdőknek.
Érted szól a hegedű Elfelejtem már kínzó bánatomat, amikor érzem bűvös érintését, hangok bújnak benne,- csodálatosak, lágyan a dal megkezdi keringését. A hegedű is fájón,
Dallamok Zongora csodás dallamot játszik, üteme csábít, fülembe mászik, billentyűn gyémántként csillog a fény, szállnak a hangok varázsos estén, lelkemhez érnek, hozzá beszélnek, apró rezdülések
