Nem keresem, a vers mit akarhat üzenni;
Hallgatom csak a ritmust, hogy ver benne a szív –
Vajon van-e neki?
Csillan-e napfény törtarany szavakon,
És dallama nárdusolaj-e fülembe?

Szólamait szinezi-e kíséret,
És mi a hangszerelés:
Főnévre csak a főnév, és az igére mindig ige?
Rím-e a ragrím?… Zönge a tompa?
S mondd, hol az alt, ha mekeg csak fennen az e?

Rejti-e szókép, mind, ami lélek,
Vagy csak úgy, egyenest, kiabálja feléd;
S rezdül-e húr a szívedbe’,
Bárha nem érted is azt, amiért?

És van-e lelke annak a képnek;
Nem csak üres metafóra? –
Lázálmok viziós viziója,
S nincs, amit állít, és nem sírnak benne miértek.

Fészekben, levelek közt megbúvó
Lel rád csak, s észrevételenül;
Ám ha te is keresed, megnémul, fut, menekül –
És ott marad csupaszon a közhely-mond’nivaló.

Mert balga a költő is, aki véli: gondolata milyen új.
Százmilliószor írták már azt mind le előtte –
Hogy lehetne akár egy verssor is csak övé?

Mégis… Több a hogyan, az akárhány százmilliónál
– Gén kell hozzá, ez biz’ igaz, a szívnek szemsugarából –,
S megszólalhat úgy ugyanaz, ahogyan soha még.

És már – látod? – nem ugyanaz. Most már a tiéd.

Nem akarok hát verssel semmit üzenni.
Szívdobogásom írom csak bele én,
Ritmusa majd maga mondja el: ahogyan;
S te megérzed, szárnyal-e szó tefeléd.

Jeney András az Irodalmi Rádió legjobb szerzője 2008. cím birtokosa. Falusi parókián, hatgyermekes lelkészcsaládban nőtt fel. Származása miatt…