Lángoló vörösnyakkendő
Makfalván 1956 októberében
 
 
Napok óta senki se lelte helyét, nyugtalan
gondolatok cikáztak a ráncolt homlokok
mögött, kitörni vágyó szavak feszítették
az elnémult hangszálakat. Akkoriban csak
a szoba falára akasztott dobozt hallgatták
a faluban, már akinek volt, de a hírekből
nem lehetett kiszűrni az igazságot. Felelet
nélküli kérdések csüngtek az emberek
feje fölött, lelküket marta a keserű düh.
Mi, tizenhárom évesek, nyomorult létünk
hálójában vergődve, éreztük, inognak a
falak, mit körénk épített az utópia.
 
Azon a reggelen néhányan korán értünk
iskolába, ledobtuk könyves tarisznyánkat,
a kályha köré gyűltünk, vártuk egymástól
az új híreket. Senki se szólt. Sírni lett volna
kedvünk. Páran közülünk könnyeztek is.
Fájt a tévúton botladozó serdülőkorunk,
a homály sűrűsödött körülöttünk, s nem
volt, ki utat mutatna nekünk.
 
Ebbe a tépelődéssel teli csendbe hasított
akkor a vád éles hangja: Lábuknál fogva akasztották fel, másokat lelőttek ártatlanul…
Időnk se maradt megkérdezni kik kiket,
mert nyílt a kályha ajtaja, és osztályunk
éltanulója szemünk láttára lángok közé
dobta nyakából a vörösnyakkendőt.
Mi e vakmerőségtől megbabonázva, néztük,
mint lángol a tűzben a hazugság szimbóluma.
 
Nem követtük tettét, hallgatást se fogadtunk
hangos szóval, de azon az októberi reggelen
felnőttekké váltunk, akik büszkén hordozták
lelkükben ébredő tudatuk titkát.