Számtalanszor megtettem ezt az utat oda-vissza, többnyire egyedül. Én és a gondolataim. Idővel kialakul egy-egy helyszín sajátos arca, amit csak nekem mutat, ahogyan csak rám mosolyog, vagy éppen taszít tovább. Tartsanak velem! Csak egy órás az út.

 

Miskolc

                Nem itt születtem, de itt élek maholnap ötven éve. Itt lettem felnőtt, itt születtek a gyermekeim is. Ebben a városban hasznosítottam magamat, éltem, ahogy lehetett, éltem, ahogy tudtam.

Ez a város számomra egy nagyképű férfi. Nehézipari fellegvár, hát persze! Sem a rendszerváltás, sem a világgazdasági válság nem innen indult, de hamar ideért és pillanatok alatt szétzilálta a kohászatot és a gépipart. Nézzék meg most az egykori nagyhírű gyárakat!  Nekem gyanús volt, már a hetvenes évek végén, hogy miközben kétszer is szanálni kellett a Digépet, az akkori munkáltatómat, minden második ember Kiváló Dolgozó címet kapott. Ennyi kiváló dolgozó hogy a bánatban tudja újra meg újra a pénzügyi ellehetetlenülés határára sodorni a gyárat? Jó úton járunk? Óvatos felismerés, nem voltam forradalmár. Kiváló dolgozó voltam én is.

A várossal szemben azonban semmiképpen nem akarok hálátlan lenni. Miskolc esélyt, sikert és szerelmet is adott, minden gyötrelmével együtt. Csak azért duzzogok – ha már egyszer én vagyok a nő -, hogy tízezrével engedte el legértékesebb embereit. Én már maradok, itt várnak haza az unokáim. Majd ők átfényezik ezt a rozsdás várost. Mások csúnyácskának tartják Miskolcot, de lehet szeretni. Férfiak esetében nem számítanak nagy súllyal a külsőségek és a városnak van egy másik arca is. Tegyék a szívükre a kezüket! Ugye megfeledkeztek a Bükk közelségéről? Jártak már egyáltalán Lillafüreden, Miskolctapolcán, az egyetemvárosban, a színházban vagy a megújult diósgyőri várban?  Ez is Miskolc!

Miért? Ózd szebb? Kohász város volt Ózd is, most olyan az egykor virágzó gyár helye, mint egy seb. Miskolc előtt ott éltem tizenkét évet, és még arrébb születtem, egy Sáta nevű faluban. Ismertségét egy szóviccnek köszönheti, miszerint a szomszédos falu templomának kapujára egyszer azt írta ki a közös pap: „A mise elmarad, Sátán vagyok.” Ja, és volt egy sátai születésű lány, aki első udvarhölgye lett az akkori magyar szépségkirálynőnek. Na, itt születtem, ahol ilyen szép lányok teremnek!

 

Mályi

                Nem a téglagyár, hanem a téglagyár közelében megbújó traffipax hagyott bennem maradandó emléket. Bizonyítottan 72 km/óra „eszeveszett iramban száguldoztam”, miközben figyelmen kívül hagytam a 40 kilométeres sebességkorlátozó táblát. így jött ki a 80 %-os mértékű túllépés, ami nagyon sok pénzembe került. Még a jogosítványomat is be akarták vonni egy hónapra, de mert akkor még munkaeszköznek számított az autóm – bejárós munkaviszonyom miatt -, ezt megúsztam.

Nem tudom, hogy büszke legyek-e, vagy szégyelljem magam? Hasonló érzés lehet, mint amikor valaki pocsék eredménnyel nyer olimpiát. Legalább mentem volna vagy kétszázzal! Nem én vagyok autóversenyző, hanem a fiam.

Hoppá! Lehet, hogy az én rejtett sebességmániámat éli ki? Megörökölte azt, amit én fel sem ismertem magamban?

 

Nyékládháza

                Újabb randevú a rendőrséggel. Ezúttal a vasúti átkelőnél, a leengedett félsorompó előtt várakoztam, amikor oda lépett hozzám egy szolgálatban lévő jóképű egyenruhás. Mit akarhat? Sokan figyelmen kívül hagyták ez idő tájt a fénysorompó jelzéseit, melynek következményeivel tele volt a sajtó. Szerencsére ez csak egy megelőző, figyelemfelhívó kampány volt, ahol a helyesen közlekedőket megajándékozták egy fénysorompóra emlékeztető autóillatosítóval. Jól vizsgáztam, én is kaptam jutalmat.

Na, ezt már szeretem! Szent a béke. Először kaptam valamit a rendőrségtől, ami papíralapú, mégis lehet örülni neki. Az illata meg olyan, mint a tavaszi mezőké.

 

Emőd

                Egy költőről tudok, aki tiszteletből felvette az Emőd nevet. Neki nyilván többet jelentett ez a város, nekem kevesebbet. De egy emlékem azért van.

Valamikor még leveleztek az emberek egymással papíron, borítékban. Én is kaptam innen levelet, de valami végzetes történés miatt nem kívántam többé erről a címről életjelet sem kapni. Egy levél még jött. Ha jól emlékszem, vaskos boríték volt, alig tudtam felbontás nélkül (!), egy másik borítékba beletuszkolni és visszaküldeni. Terjedelmes magyarázkodás lehetett benne, ami ugyan nagyon érdekelt, de a kíváncsiságomon felülkerekedett az önérzetem. Velem ezt nem lehet megcsinálni! Hogy mit, azt már elfelejtettem, de több levél nem jött.

 

Vatta

                Ez a falu nekem a misztérium, maga. Tudom, hogy itt született Szemere Bertalan, de ennek semmi köze ahhoz a félórához, amit itt töltöttem. Nehezen vallja be az ember magának, hogy törékeny, hogy segítségre szorulhat. Aki egyedül járja a világot, talán jobban tart az esetleges kiszolgáltatottságtól, mint a kellemetlen érzésektől, fájdalmaktól.

Egyik utam során egy majdnem ájulásos rosszullét miatt időztem itt. Ekkor a semmiből megjelent egy szabadnapos ápolónő. Pont ott, pont akkor. Vizet, tanácsot adott, levegőhöz juttatott, szolgálatba helyezte magát. Szerintem angyal lehetett. Akkor is hálás az ember, ha valaki mellé áll, ha csak egy elveszett könyvet szeretne megtalálni, de ha az egészsége roggyan meg, akkor a Gondviselő közelségét reméli, érzi.

 

Az országúton

                Friss nyugdíjasként beiratkoztam a Szépkorúak Akadémiájára a Miskolci Egyetemen. Volt néhány fantasztikus előadás, de az előadók középmezőnyébe simán befértem volna. Én hagyom magam elvarázsolni, de aki elém áll, az legyen több, hogy követni tudjam! Akkor is, ha nyugdíjas vagyok. Volt olyan, aki újra meg újra beiratkozott ugyanoda. Szerintem megbuktatta sajátmagát, a tematika nem változott évente.

A „tanévet” kirándulás zárta, mégpedig idegenvezetővel. Tőle tudom, hogy az én útvonalamon, ahol soha nem álltam még meg, az útszélen Sissire emlékeztet a kövekkel magasított tábla, merthogy itt pihent meg valamikor.

És akkor mi van? Szendrey Júliát hívjuk a feleségek feleségének, de ő is csak egy feleség. Tudom, hogy a férjek nem akárkik, de sose borultam térdre az előtt, aki Valakinek a valakije. Legyen ő a VALAKI! Nekem már lehet véleményem, széllel szemben is.

 

A levegőben

               Szerencsére, nem én repültem autóval a levegőbe. Eddig még nem volt bátorságom repülőre ülni sem, csak képletesen ismerem a repülés élményét, saját szárnyakkal, nagyritkán.

Egy nagytestű, nyilván védett madár döntött úgy, hogy zuhanórepülésben a szélvédőmnek csapódik. Mindenki rosszul járt. Legrosszabbul a madár, nem hiszem, hogy ezt túlélhette, a szélvédőm meg azonnal bepókhálósodott. Ha jól emlékszem, negyvenezer forintba került a csere, a biztosító nem fizetett és még örülhetek is, hogy a kamikaze madár eszmei értékét nem varrták a nyakamba. Mikorra megijedtem volna, már túl voltam az egészen, legalább nem történt dupla baleset.

Azt viszont kevesen mondhatják el magukról rajtam kívül, hogy elütöttek egy repülő madarat. Nem túl felemelő érzés.

 

Bükkábrány

                A mocsári ciprusokról lett híres. Igen, láttam a cukorral tartósított több millió éves famatuzsálemeket. Igaz, hogy Ipolytarnócon, de az most mindegy. Innen kerültek oda.

A bányászkodáshoz kötődik legemlékezetesebb helyi élményem, duplán. Szakmai pályám első felében gyakorló közgazdász voltam, második felében tanár. Amíg egy – ma már csak jogutód formájában létező – bankban dolgoztam, én finanszíroztam az energiaágazat néhány nagyvállalatát, köztük a Mátraaljai Szénbányákat, ahová Bükkábrány is tartozik. A fene se tudta, akkor, harmincegynéhány évesen, hogy az állam én vagyok. Beruházási nagy összegű hiteleket, sőt vissza nem térítendő állami támogatásokat is kaphattak a vállalatok, vizsgálat, javaslat és cenzúra bizottsági jóváhagyás után. Akkoriban még ilyen is volt, mármint vissza nem térítendő támogatás, kizárólag állami vállalatok felé. ( Elbizonytalanodtam.  Lehet, hogy most is van? Esetleg a neve, vagy az iránya más? ) Gyorsan térjünk vissza a nyolcvanas évekre! Volt abban szép is. Ha a bank képviseletében megérkeztünk egy vállalathoz, még a vezérigazgató is felfüggesztette aktuális tárgyalását, legalább egy üdvözlés erejéig, olyan tekintélyünk volt.

Történt egyszer, hogy a bank és vállalat között kötött szerződés ütemezésével szemben, sürgősen szerettek volna lehívni egy jelentős összeget. Engem kerestek meg, ki mást? Ódzkodtam. Ez nagyon bonyolult.  Cenzúra Bizottsági ülés nélkül lehetetlen, az meg csak hetenként van. De nagyon kell, nagyon kell! Megpróbáltam, és hogy, hogy nem, sikerült. Csak jóval később jutott eszembe, hogy talán mégsem nálam kezdték az ügyintézést és végig nyitott kapukat döngettem. De akkor, a siker mámorában flegmán odadobtam: Sokba fog ez kerülni! – csak hogy mondjak valamit.

A következő vizsgálat óta tudom, hogy Gyöngyös környékén is fantasztikus borok, nagy pincék vannak, de egy biztosan van. Megtanultam azt is, hogy az a bormennyiség, ami a pince hűvösében ártalmatlan, a pincéből kilépve… De ki mert volna akkor rám szólni, figyelmeztetni. Nagy baj nem történt. Cégautóval egészen a vonatig vittek, Miskolcig meg valahogy észhez tér az ember lánya.

Ez a történet egyik fele. A másik felét már pedagógusként éltem meg. Gondoltam, hogy egy életre szóló élményhez juttatom az osztályomat, megmutatom nekik a külszíni fejtést. Korábbi kapcsolataimat felhasználva engedélyt, sőt idegenvezetőt is kaptam a régi partnercégemtől. Imádom, ha nem fordul el azonnal valaki, amikor azt már megtehetné.

A külszíni fejtés látványa olyan, mint egy holdbéli kráter. Óriási méretek, a hatalmas jövesztőgépek csak apró játékoknak tűnnek a lépcsőzetesen kialakított munkaterületen. Na, most jön a poén! A gyerekek egy része le sem szállt a buszról, a többiek közül is többen fanyalogtak. – Ide jöttünk?! – és elhúzták a szájukat.

 

Bogács

                Megérkeztünk a célállomásra. Kellemes földrajzi adottságai miatt vettem itt nyaralót, de az épület tégláitól sokkal többet jelent számomra Bogács.  Jelenti a madarak társbérletét, akikkel nem döntöttük még el, hogy ők költöztek-e a kertembe, vagy én az ő birodalmukba, a hangoskodó, jókedvű üdülőket, a gyerekek zsivaját, az éjszakai petárdázásokat, a fellobbanó tüzeket, tűzijátékokat, fesztiválokat, a népművészettel keveredő vásárosok kavalkádját, a titokzatos pincéket, a mámorosító, majd kijózanító pillanatokat, az egymásba keveredő, kottamentes mulatozások hangjait, a repülőket, melyek kérdések nélkül hasítják az eget, a szerényen alulmaradó halk csobogású patakot, a Nemzet Színészeinek emlékparkját, a kilátóból is jól látható műemlékeket, a tájházat, a fürdőruhákba kapaszkodó helyi gyógyvíz jellegzetes szagát, az esti kerti sütögetések ínycsiklandó illatát, a nénikéket, akik saját  portékáikat árulják a kispiacon, vagy a kapujuk elé kiülve, az előre köszönő helyi alkalmazottakat, a horgászokat, akik mindent háttérbe szorítanak szenvedélyük parancsára és jelenti a békák átvonulási útvonalára figyelmeztető KRESZ-táblát is, amit sehol máshol nem láttam még.

Tudom, máshol is lehet ilyen tábla, bor, fesztivál, fürdő, bármi. De mindez együtt, csak itt, a kaptárkövek vonzásában adatott meg nekem és bárki másnak.

 

B. Mester Éva

B. Mester Éva az Irodalmi Rádió szerzője. Hét testvérem volt, hat állandó lakcímem és tíz munkahelyem. Van két…