Rettentő hideg decemberi délután volt. A befagyott tócsákon a jég hol átlátszó ablaküvegként, hol opálos tejüvegként verte vissza a hideg napsugarakat. A villanydrótokat, faágakat vastag zúzmara borította. Pongrácz Géza léptei keményen kopogtak a betonjárdán, fázósan húzta össze magán a kabátját. Ünnepi díszbe öltöztetett kirakatok mellett haladt el, az úttesten egy mikulásvonat csilingelve állt meg egy megállónál. Pongrácz Géza az alsóvárosi kultúrházba igyekezett, éppen a fele útnál tartott már. A lakásától majdnem két kilométerre lévő kultúrházhoz jöhetett volna busszal is, igaz csak eddig, félútig, utána pedig gyalog kellett volna folytatnia az útját. Mivel nem szeretett a buszmegállóban várakozni, ezért inkább az egész utat gyalog tette meg. A jeges északi szél hol hátulról támadta, nagyot taszítva rajta, hol pedig szembe fordult vele és könnyeket csalt a szemébe.

A nagy, kék kupolás kultúrház ebben a kora délutáni órákban is már teljes gőzzel üzemelt. Az idős ember belépett a forgó ajtón, de nem érdekelték a földszinti termekben működő kerámia, fényképész szakkörök, a tűzzománc készítés sem, hanem egyenesen a tekergő csigalépcső felé indult, ugyanis az emeletre tartott. Egyébként már a földszinten hallani lehetett az egyik emeleti teremből áradó nyekergő duda sírását, botok koppanását, lépések dobbanását a zene hangjaira. Benyitott a színház terembe. Fent a színpadon népviseletbe öltözött fiúk, lányok gyakoroltak nagy odaadással. A színes, fodros szoknyácskák, habos alsó szoknyák pörögtek, forogtak, a lányok hol összekapaszkodtak, hol szétváltak, mint a tarka pillangók. A fiúk fényes, fekete csizmáikat összeverték, dobbantottak velük, botjaikat a fejük felett pörgették, majd a padlóra téve átugráltak rajtuk, közben kurjantottak. A színpad előtti széksorok teljesen üresek voltak, csupán az egyik széksor elején ült egy magányos nő. Pongrácz amikor elhaladt mellette, önkéntelenül ránézett, a nő is felnézett rá. Pongrácz hirtelen megállt, ráismert egy régi munkatársára, Margitra.

Pongrácz úr, maga az? – kérdezte a nő, s egy székkel beljebb ült. Pongrácz gondolkodás nélkül mellé ült. Az asszonnyal korábban egy munkahelyen dolgoztak, aztán azok elköltöztek, s Margit új munkahelyet keresett. Azóta nem találkoztak, ennek legalább tíz éve.

Ide költöztek talán Pongrácz úr? – érdeklődött az asszony –, mert maguktól ez a kultúrház nagyon messze van!

Nem, csak az unokám miatt járok ide. Ott táncol fent a színpadon, most ott van éppen elől, az a kis vékonyka, vörös hajú kislány. A januári versenyre gyakorolnak.

Nagyon aranyos kislány – nézett fel a színpadra az asszony. Aztán mindketten hallgatásba merültek. A színháztermet már a karácsonyi ünnepségre díszítették fel, a felaggatott üveggömbök pislogva verték vissza a lámpák fényét, közben egy cimbalmos is elkezdte a gyakorlást.

Mi a neve a kislánynak? – fordult mosollyal az arcán Margit a férfi felé, megtörve a csendet. Pongrácz maga elé nézett egy darabig, majd így szólt:

Nem tudom.

Az asszony száján még mindig az előbbi mosoly ült, de a válasz hallatán furcsán megmerevedett.

Hogy hogy… nem tudja?

Nem tartjuk a kapcsolatot – mondta nagyon lassan az idős férfi. Az asszony a szeme sarkából végig nézett rajta és fojtott hangon megkérdezte:

Maga mióta ilyen vén bolond? Megint hosszú csend következett, majd az asszony csak úgy maga elé meredve mondta:

Mindene a lánya volt. Egyedül nevelte, mióta az anyja meghalt. Az egész fiatalságát rááldozta, most meg nem tartják a kapcsolatot! De hát mi történt?

Tudja Margit, az érettségi után a pályaválasztás miatt sokat vitatkoztunk. Egyik este nagyon összevesztünk és én azt mondtam, hogyha így dönt, nem akarom többé látni és bementem a szobámba. Reggelre csak egy papírt találtam az asztalon azzal, hogy elment. Éjszaka összecsomagolt és reggel elment. Persze megbántam, de először a hiúság, büszkeség nem engedte, hogy megkeressem. Aztán most hogy öreg lettem, most már a visszautasítást nem tudnám elviselni. Pedig nagyon fáj, hogy nem lehetek velük, nagyon hiányoznak.

Honnan tudja, hogy ez a kislány a maga unokája?

Ez előtt hét éve a parkban ültem és akkor messziről megláttam a lányomat egy babakocsival. Csak állt és engem nézett. Akkor kellett volna odamennem, de nem tettem. Ő meg elment. Nagy sokára találtam csak nyomára, meglestem, hogy melyik házban laknak. Később azt, hogy a kislány melyik óvodába, majd iskolába jár. Azt vártam, hogy a lányom teszi meg az első lépést.

A kislánynak szüksége van a nagyapjára. Maga meg hiúságból, büszkeségből csak messziről nézi, bujkál, leskelődik utána. Vessen véget ennek és nézzen szembe akár a visszautasítással is. Akkor legalább megtudja, ha nem kell nekik. De azt is, ha szívesen fogadják, s nekik is hiányzott maga. Ezt csak akkor tudja meg, ha lép. Menjen oda most a lányához, biztos jön a próba után a kislányért. Beszéljen vele most. Törje meg a jeget maga!

Pongrácz csak nézett maga elé. Talán valóban így kellene tennie, nem érdemes tovább várni. Az asszony hamarosan felkelt és elment. A férfi egyedül maradt a széksorok között. A színházterem magas boltíve mint az égbolt borult le rá, egy kis porszemnek érezte magát ebben a roppant, hideg fényű világmindenségben, csak azt nem értette, hogy egy ilyen kis porszemben hogyan fér el ennyi keserűség. Lelke háborgott, mint egy viharos tenger, több méteres, tarajos hullámokat vetett, melynek moraját még az cimbalom pengésével keveredő gyermekhangok sem nyomtak el. Lassan vége lett a táncpróbának, a gyerekek valami hátsó kijáraton igyekeztek kifelé. Pongrácz a kultúrház előtt várakozott, hátha megpillantja a lányát. A gyerekek közben autókba szálltak, némely autóba többen is és elmentek. Az öregember egyedül maradt a téren. Amint baktatott haza felé, azon gondolkodott, ha a lánya nem jön el ezen a karácsonyon hozzá, akkor ő fog elmenni hozzájuk. Minden esetre ő várni fogja őket, mert ha nagyon vár, akkor el kell, hogy jöjjenek.

Másnap korán kelt és hozzá látott a konyha kitakarításához. Lemosta a bútorokat, tűzhelyet, felmosta a követ, elővette azokat a poharakat, csészéket, amelyeket már nagyon rég óta, mióta a lánya elment, nem használt. Elmosta, eltörölgette őket. Délután a kamrában is rendet rakott. Előkereste a régi, karácsonyi recept füzetét, elhatározta, hogy sütni fog. Másnap a szobában takarított, törölgetett, pókhálózott. Felporszívózta a nagy szőnyeget, elég kopott volt már, de úgy gondolta, őt még kiszolgálja. Az egyik sarka ugyan felkunkorodott, de akármit csinált vele, nem tudta lelapítani. Ő ezt már megszokta, automatikusan elkerülte. De mi lesz, ha a kislány megbotlik benne, még meg is ütheti magát. – Délután elmegyek szőnyeget venni, de karácsonyfa is kell –, csapott a homlokára Pongrácz Géza. Aztán előkereste a karácsonyfa díszeket, kipróbálta az égőket. – Hát sok mindent kell pótolni – állapította meg. Amikor haza jött a vásárlásból, a régi szőnyeget felcsavarta és egyelőre a kamra egyik sarkába állította. Az új szőnyeg nagyon feldobta a szobát. Neki látott a karácsonyfa díszítéséhez. – Jól tettem, hogy vettem néhány új díszt is –, állapította meg elégedetten. Aztán mintha villám csapott volna bele, úgy hasított bele a gondolat. – Az ajándék! Hát nem vettem ajándékot! Karácsony egy gyereknek, ajándék nélkül! Holnap karácsony este, délelőtt még nyitva lesznek az üzletek, csak ne legyenek nagyon kifosztva!

Éjszaka nyugtalanul aludt, reggel alig várta, hogy kinyissanak az üzletek. Elsőként lépett be egy nagy játékboltba. – Mit szeret a kislány- kérdezte az eladónő-, mert nem minden hét éves kislány kér már babát, van aki jobban szereti a baba konyhát, vagy gyermek varrógépet, sok kislány szereti a póni lovat, nézze, ennek szivárványszínű a farka. Pongrácz csak nézett, nem szerette volna, ha kiderül, semmit sem tud az unokájáról Az eladónő szinte végig rakta a pultot a különböző játékokkal, végül babákat is hozott, kisebbeket, nagyobbakat, menyasszony babát, néger babát, fiú babát, csak rakta, rakta őket a pultra. Pongrácz szeme az egyik baba láttán felcsillant. A dobozban, ami nem volt sem kicsi, sem nagy, egy nyurga, kissé szeplős, vörös hajú baba feküdt Ez pont olyan, mint az unokám! – sajdult meg a szíve az idős embernek. Közelebb hajolt a dobozhoz és bele nézett a szeplős, kis gumi arcocskába. Csillogó kis zöld szemek néztek vissza rá. Pongrácz Géza szívét olyan melegség töltötte el, mintha máris az unokáját tartaná a karjaiba.

Elégedetten jött ki a babával a játékboltból. Utána az ékszerboltba ment, végül is ott a lányának egy karórát vásárolt. Biztos, hogy van már neki karórája, de egy nőnek lehet több is, majd váltogatja. Meg volt elégedve magával. Amikor haza tért, neki látott a bejgli sütésnek. Karácsony este meggyújtotta a gyertyákat, égőket, az ajándékokat a fa alá tette. Azt nem várta, hogy este a lánya az unokájával megjelennek, ilyen hidegben a hosszú úton, úgy gondolta, hogy bárcsak ez lenne az utolsó magányos karácsony estéje. Másnap egyszerű ebédet főzött magának. Felszeletelte a bejglit és ebéd után a karácsonyfa mellé ült egy karosszékben. Innen jól hallja, ha csengetnek. Újra kezébe vette a babát. A doboz celofán ablakán látta, hogy az alvó baba most szemét lehunyva feküdt. – Milyen jól eltalálta a gyártó! Tisztára olyan, mint az unokám! A dobozt a térdére fektette. – Vajon őt is Editnek hívják, mint az anyját? –kérdezte magától.

Számos gondolat kergette egymást a fejében, míg a végén a babával az ölében elaludt. Már besötétedett, amikor felébredt. Kinézett az utcára. Hideg eső verte a betonjárdát, az utcák néptelenek voltak. A szemközti házak ablakain át látszódtak a díszes karácsonyfák fényei. – Holnap elmegyek hozzájuk, – határozta el véglegesen magát. Karácsony másnapján kora délután Pongrácz Géza útra kelt. Az eső már az éjjel elállt, most száraz, hideg idő volt újra, a tegnapi tócsákat most fagyos hártya fedte. Egy kicsit azért izgult, hogy hogyan fogadja a lánya ennyi év után. Férfit soha nem látott a közelében, talán már elhagyta a kislány születése előtt, vagy elváltak utána, vagy meghalt, külföldre ment. Nem tudta a választ ezekre a kérdésekre. Amikor odaért a házhoz szorongott, vajon milyen néven szerepel a lánya a levélszekrényen. Ha asszony néven, nem fogja megtalálni. Végig betűzte a levélszekrényeket. Pongrácz Edit, akadt meg a szeme az egyik szekrényen. Ez csak ő lehet. Harmadik emelet, nyolcas ajtó. Lépcsőn ment fel az emeletre. A nyolcas számú ajtón a lánya neve. Megnyomta a csengőt. Nem hallott apró neszeket, lépések zaját sem. Szíve dobogását hallotta csak, torkát köszörülte, hogy majd meg tudjon szólalni. Újra megnyomta a csengőt. Az egész folyosón néma csend volt, mintha a harmadik emeletről mindenki elutazott volna. Várt. Talán egy háromnegyed órát várhatott, aztán arra gondolt, ha valamilyen programra mentek a kislánnyal, estig sem valószínű, hogy megjönnek. Fogta a kis csomagot és ráakasztotta az ajtó kilincsre. Aztán eszébe jutott valami, visszavette és a baba dobozának aljára ráírta kissé remegős, öreges írással, szeretettel nagypapától, aztán visszaakasztotta a kilincsre. Lassan ment le a lépcsőn, mintegy esélyt adva annak, hátha összefutnak.

Kint az utcán lassan hullt a hó. Amíg az épületben tartózkodott a faágakra, bokrokra, útpadkára vékony hótakaró telepedett. Körös-körül az égalja halvány rózsaszínűnek látszott, az útszéli lámpák fényét a hópelyhek szivárványszínűre verték széjjel. Egy darabig még álldogált a ház előtt, hátha meglátja valamelyik irányból jönni őket. Lassan elindult haza felé. A szálló hópihék megtisztították a levegőt, kellemes frissesség vette körül. Könnyűnek érezte testét, lelkét. Nem érezte lelkének azt a nagy háborgását, amit a színházteremben. Megtette az első lépést, legyőzte a büszkeségét, félelmét, most már csak az kell, hogy benyissanak.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…