Az öreg varázsló egy kis házikóban éldegélt az erdő mélyén. Olyan régóta itt lakott már, hogy az emberek rég elfelejtkeztek róla, a házikót is befutotta a repkény és a vadszőlő. Csak a kémény látszott ki belőle, no meg az ajtaja, de azt is csak akkor nyitotta ki az öreg, ha varázsfüveket, gyökereket ment felkutatni az erdőbe.

A falusiakkal régóta már nem érintkezett, csak az erdei tündérekkel, manókkal tartotta a kapcsolatot. Napközben varázspálcáit tisztogatta, rendezgette, kristálygömbjét, varázskönyveit porolgatta. Hacsak tehette szunyókált egy kicsit napközben is, hiszen már ezer éves volt.

Ezen az aranysárga őszi délelőttön is, előbb az erdőben bogyókat, gyökereket gyűjtögetett, majd szunyókált egy kicsit. Az éhség ébresztette fel, s úgy érezte, hogy leginkább egy nagy tányér, gőzölgő, forró zöldséglevesre vágyik. Kapta is a varázspálcáját, s a megszokott mozdulattal köröket írt le vele, közben elmondta az ilyenkor szokásos varázsigét.

Ahogy ez megtörtént, és ahogy az lenni szokott, máris előtte termett az asztalon a tányér. Azon azonban az öreg varázsló nagy megdöbbenésére, nem a kért gőzölgő leves, hanem vöröshagyma, néhány szem krumpli, zeller, sárgarépa, valamint fűszerek voltak.

Mi történhetett? – topogott tanácstalanul.- Mindent úgy csináltam, ahogy máskor, de valamit ezért mégiscsak elronthattam! – Talán öregségemre hibáztam a varázsige szövegében! – tűnődött.

Újra megpróbálta, figyelmesen körözött a varázspálcával, s nagyon odafigyelve mondta el a varázsige szövegét. A tányér abban a pillanatban meg is jelent ugyanúgy előtte az asztalon, de abban a gőzölgő, forró leves helyett ismét csak nyers zöldségek, paprika, paradicsom, vöröshagyma, s fűszerek voltak.

Ennek már fele sem tréfa! – kiáltott fel ingerülten a varázsló. – Egy varázslópálca nem tud elromolni, nincsenek benne alkatrészek, amik elkopnának, eltörnének, nincsen benne elem, ami lemerülhetne, a varázspálcának varázsereje van, ami soha nem múlik el!

Visszagondolt azokra az éveire, amikor még varázslótanonc volt, – több mint ezer éve –, akkor vásárolta magának ezt a pálcát, akkor még úgy tudta örök időkre, de most hirtelen mi történhetett vele?

Talán nem is ezzel van a baj, hanem a varázsigével! – Mégiscsak rosszul emlékszem rá öreg fejemmel. Odalépett a polchoz, levett egy súlyos, nehéz kapcsos könyvet, s felnyitotta az ételvarázslatok fejezet, forró levesek alcímnél.

Pedig jól idéztem a varázsigét, ugyanezt mondtam én is!

Átolvasta magában háromszor is a szöveget, s újra kezdte a varázslatot. Az eredmény harmadszorra is ugyan az volt. Az előtte lévő tányéron nyers zöldbab, sárgarépa, petrezselyem és só voltak.

Az öreg most már nagyon mérges lett, előkereste nyomban a tündérhívó varázspálcáját, s megkopogtatta vele az asztalt. Előbb egy sejtelmes fénysugár jelent meg, majd egy szempillantás múlva a tündér ott állt előtte. A varázsló nyomban rátámadt:

Tündér, te tudsz valamit arról, ami most történik itt? Nézd meg az asztalon a három tányért, gőzölgő levest varázsoltam magamnak, s láthatod, mindenféle nyers gyökereket, zöldségeket kaptam!

Mert nem hallgatod a bagoly hírmondót! A varázspálca elöljáróság beszüntette a varázspálcák gyártását és csak a már meglévő varázspálcákat lehet használni. Azoknak a varázserejét is csökkentették, kész dolgokat már nem tesz a varázslat eléd, csak alapanyagokat. A többit már neked kell megcsinálnod.

Tehát, ha én egy cipőt akarok magamnak varázsolni, akkor kapok egy darab bőrt, meg csirizt, meg kaptafát? – Miért van ez így?

A varázspálca elöljáróságot összevonják a hógömbbel, úgy hallottam- monda a tündér.

A hógömbbel? – méltatlankodott az öreg varázsló.- De hát az nem is varázseszköz! Mi közünk nekünk varázslóknak a hógömbökhöz? – kérdezte megrökönyödve az öreg.

Tulajdonképpen a varázspálca elöljáróságot megszüntetik, a hógömb marad. Lesz még nektek varázslóknak egyéb varázseszközötök, ott van a bájital, a varázsige vagy például a kristálygömb.

Én a kristálygömböt csak kiegészítő tevékenységként használtam, nem vagyok jósnő!

Szerintem törődj bele – mondta a tündér és eltűnt.

Az öreg varázsló magára maradt. Teljesen összezavarodott. – Még hogy a varázspálca varázserejét csökkentették, micsoda zagyvaság! Összevonják a hógömbbel! A végén még a varázslómesterség is úgy megszűnik mint a harisnya szemfelszedés vagy töltőtoll javítás!

Sokáig fel-alá szaladgált a szobában, csillagokkal átszőtt palástja csak úgy lobogott utána, süvege félre csúszott. Aztán azt is észrevette, hogy újból megéhezett.

Mit csináljak ezekkel a gyökerekkel?– nézett az asztalon lévő tányérokra.- Életemben nem főztem még levest. Gondolt egyet, újra koppintott a varázspálcával a tündérért és elmondta a problémáját.

Ugyan már – szólt a tündér. Úgy főzöd a levest is, mint a bájitalt, lassú tűzön, gyöngyöztetve. De itt a kész főzettől nem alszol el, vagy nem támad hirtelen jó kedved, nem leszel búskomor, vagy nem önt el a szerelem vagy kiábrándultság, egyszerűen csak jól laksz, tested, lelked felüdül.

Az öreg kényszeredetten vette elő a fazekat, s látott neki a levesfőzésnek. Aztán eszébe jutott, hogy cipó is jól jönne a leveshez, de már nem bízott az ezeréves tapasztalatában, elővette újra a varázskönyvet. Felütötte a kenyerek, cipók alcímnél, s a varázsigét figyelmesen mormolva varázsolni kezdett. Nem lepődött meg, amikor egy tálcán liszt, kovász, só jelent meg.

Persze a vizet nekem kell adni hozzá!

Befűtött a kemencébe és dagasztani kezdett. Hamarosan finom illatok terjedtek, nemcsak a kis házban, hanem a környéken is.

Egy kis zsálya még mehet bele – kóstolta meg az öreg a készülő levest. Közben cipókat formázott, majd a kemencébe vetette őket. A sülő cipóknak, fövő levesnek együtt olyan illata volt, hogy az erdei manók egyre-másra jöttek elő a rejtekhelyeikről és a kis házhoz gyűltek. Miközben a varázsló a levest kavargatta, már legalább öt manó is ott lábatlankodott körülötte. Aztán még többen jöttek, s leültek csendben egymás mellé az asztal mögött.

Nem is olyan zajos, fecsegő népség- gondolta magában a varázsló. Elnézte, amint a manók szemüket félig lehunyva, pisszenés nélkül szívják be a készülő étel illatát.

Nagyon éhesek lehetnek szegénykék- nézte a csendben ülő kócos kis fejeket.

Elkészült végre a leves, megsültek a cipók. A varázsló úgy igyekezett elosztani az ételt, hogy mindegyik manónak egyformán jusson. Azok pedig csendben kanalazták a levest, lassan ízlelgetve nyelték, majd jó nagyot haraptak a cipóból, s sokáig rágogatták.

Ha rendben működik a varázspálcám, megkapom a forró levest, megeszem egyedül, fél óra múlva már elfelejtem illatával együtt az egészet. Ez a kis apró népség pedig milyen sokáig fog emlékezni arra, hogyan várták a cipók kisülését, a leves ízét, illatát, azt, hogy egyszer jól laktak. – gondolta magában az öreg varázsló, majd így szólt:

Manók, aki holnap is levest szeretne enni, az délelőtt időben jöjjön zöldséget aprítani! Aki teheti, gombát is hozhat!

Miután a manók csivitelve elhagyták a házat, ekkor vette észre a varázsló, hogy neki csak egy darabka cipó maradt a lakomából.

Sebaj – mondta, majd varázsolok magamnak egy pohár tej alapanyagot, s az jó lesz nekem a cipóval vacsorára. Palástját, süvegét a szögre akasztva mosogatni kezdett.

Tavasszal a manókkal felásom a tisztás egy részét, magokat vetek bele s olyan konyhakertet varázsolok mindenféle zöldséggel, fűszerekkel, gyümölcsfákkal – varázspálca nélkül –, hogy a varázspálca elöljáróság belegebed! Hiszen értem én a varázsló szakmát és a manók is jóllakhatnak.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…