Március doktor

 

Dr. Március megkezdte rendelését. Megújulást, felfrissülést ígért cirógató napsütéssel, mezei virágokkal, minden szorongást elsöprő langyos tavaszi széllel.

Az idei első páciensére azonban hűvös üdvözlés után, még fagyosabb folytatás zúdult.

  • Ne írj semmit!
  • Semmit?
  • Semmit, idegesít.

A nő megdermedt. Szíve – lelke benne volt azokban a levelekben, de mert soha nem jött válasz, egyetlen szó sem, tudnia kellett volna – és a lelke mélyén talán tudta is -, hogy itt ma valami végérvényesen véget ér. Egy ideig bízott benne, hogy megérinti a címzettet is a hívatlanul berobbant érzés, de ha idegesítő, akkor fölösleges is. Akkor minden fölösleges.

A testén átfutott valami kellemetlen borzongás. Kint ültek le, hűvös volt még a márciusi délután. Nem melegített eléggé sem a szó, sem az a pohár bor, ami az asztalra került, sem a kispárna, amit a férfi rutinból a kerti székre dobott. Március doktor összeszedte a gondolatait. Lehet, hogy csak most, de az is lehet, hogy sokkal korábban hadrendbe állította már ellenérveit, ellenjavallatait. Valamit még hozzá akart fűzni az előbbi nyers megjegyzéséhez.

A nő felemelte egyik kezét.

  • Elég! –hangja nyugodt volt és végtelenül szomorú. Nem akarta hallani az indoklás részleteit, tudta magától is.
  • Fel tudom dolgozni – mondta önmagát is meggyőzni akaró határozottsággal, de azért még halkan hozzátette – nehéz lesz, de nem akarok a terhedre lenni.

A doktor úr kicsit megkönnyebbült. Nehéz lehet egy orvosnak kimondani, hogy nincs tovább. Segíteni akart a betegnek. Az asztalhoz hívta Márait, Krúdyt, mintha még Szindbád is megtisztelte volna őket. Bölcs gondolatok, példabeszédek, kedélyes történetek hangzottak el, amiből csak hangfoszlányok érkeztek meg a hívatlan vendég tudatáig. Valami saját gyermekkori élmény került elő. A történet bája, tisztasága a hölgy arcára is mosolyt varázsolt. Már tudott egy kicsit mosolyogni. A férfi arcán pedig ugyanaz a titokzatos, szelíd nyugalom, ami annyira vonzó volt mindeddig, talán még most is.  Ez jó lesz utolsó képnek. így akarok emlékezni rá! – gondolta a nő.

Március doktor megérezte, hogy egy-két perce van már csak a korábbi elhibázott terápia magyarázatára, valamit még mondani akart.

  • Ami korábban történt ugyanitt egyszer, az csak … – elhallgatott és a levegőbe legyintett.

Kétszer. Nem olyan megjegyezhetetlenül nagy számok ezek! Nem javította ki, mindegy már. A tévedés is fájt, de a legyintés sokkal jobban. Miféle tartalékenergiák segítenek ilyenkor állva maradni?  Ha azonban, kegyelemdöfésnek szánta, annak kitűnő volt, hatásos. Hiába! A varázslat mindig egyoldalú, a varázsló nem kerül saját mutatványának hatása alá. A nő felállt, megköszönte a pohár bort, és az őszinteséget is.

Amikor elköszöntek, már nem nézett a férfi szemébe, nem akarta benne látni a szánalmat. A rendelés véget ért. A nő többé nem fordult vissza, reményeivel fizetett. Szembesülnie kellett egy orvosolhatatlan helyzettel. Ennyi történt.

Azt azonban nem hitte volna, hogy Március doktor eutanáziát is vállal!

 

 

 

B. Mester Éva

 

B. Mester Éva az Irodalmi Rádió szerzője. Hét testvérem volt, hat állandó lakcímem és tíz munkahelyem. Van két…