A betegszoba előtt hangosabb szóváltásra került sor. Amint nagyapa feltűnt a folyosó végén anya nagyon mérges lett. Nagyi próbálta megnyugtatni, de látszólag ez mit sem hatott. Mikor nagyapa odaért az ajtóhoz anya elé állt és nem akarta beengedni.

  • Annyit ártottál már nekünk, miért nem hagysz végre békén? – mondta a kelleténél kissé hangosabban, s közben fájdalomtól vöröslő szemeivel apja tekintetébe fúrta magát.
  • Szüksége van rám, hát jöttem. Többet tehetek érte, mint ti mindannyian. – mondta nagyapa nyugodtan, majd félretolva anyát belépett a szobába. Az ajtó halkan becsukódott mögötte.

Egy pillanatra habozott, majd elindult az ágyhoz. Unokája arca piroslott a láztól, tincsei vizesek voltak a hosszú órák szenvedéseitől. Megigazította a párnát, félrehúzta a nedves tincseket, nehogy zavarják Rudit álmában. Érdes keze az apró buksi legtetején állapodott meg. Mély levegőt vett.

Könnyeivel küszködve ment az ablakhoz és tárta szélesre a szárnyakat. Odakint gyönyörű idő volt. Csicseregtek a madarak, a szemközti fán éppen egy mókuscsalád tanította ágról ágra ugrándozni egyetlen kicsinyét. A gerlék szerelmes táncukkal vonták magukra a figyelmet, de mindezt Rudi már nem látta. Ő egy egészen más világban járt.

Nagyapa mélyet lélegzett a friss levegőből, majd visszament az ágyhoz és letérdelt mellé. A kemény padló fájdalmasan nyomta sajgó térdeit. A fájdalom lassan felkúszott a térdéről a csípőjébe, majd feljebb és feljebb. De mindez mit sem számított. Csak a szívét érezte, csak az fájt nagyon. Óvatosan kezébe vette unokája apró kezét és lehunyt szemmel mesélni kezdett neki.

Egy légy röppent be az ablakon. Leírt egy hatalmas kört a szobában, majd az öreg kezére telepedett és hallgatta a történetet. Rövidesen összedörzsölte aprócska lábait és kiröppent az ablakon.

Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője.Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat…