A takaros falusi házikó kandallójában pattog a tűz, a tévé halkan szól a háttérben, a nagymama sálat horgol, a nagypapa újságot olvas, a lány pedig nyakig betakarózva ül egy fotelben és bámul maga elé. A regény mellette az asztalon, de túl hosszú volt az egyetemi félév, túl sokat kellett a könyveket forgatni, nem bírt több betűt sem látni, inkább gondolkodott. Boldog volt. Hosszú évek után ismét udvaroltak neki, nem is akárhogy.  A fiú nagyon kitett magáért, étterembe vitte előző este is a lányt, majd elcsattant végre az első csók is. Aznap meg már több száz kilométerre kuporgott a fotelbe és csak ábrándozott. Szerette azt a szobát, egyedül itt érezte otthon magát. A szülei lakása túl nagy volt, élettelen, mindenhol ridegség. A ház évek után is csak félig volt kész, nincs belakva, sehol a falon egy kép, a földön egy váza, rideg és hideget árasztanak a falak is. A kollégiumi szoba pedig túl zajos. Van egy kis zug a szoba sarkában, ami az övé s alapvetően otthonos és kedves, de mindig van valaki a szobában rajta kívül, fél percig sem lehet csöndben. Képtelenség ilyen züllött életmódú fiatalok mellett nyugodtan éldegélni. De itt jó. Itt mindenki egy szobában van, mert csak itt van fűtés. Ez alapvetően bántaná, de itt kifejezetten igényli, hogy együtt legyenek a hosszú téli délutánokon.

   Már kiskorában is szeretett itt lenni. Felelevenedett benne, mikor húzta nagyapja a szánkón s mi lett a vége a téli mókának, mikor unokatestvérével a kutyát próbálták a szán elé befogni; vagy amikor a hegyoldalba voltak szánkózni, majd hazaérve a kezüket órákon át forró vízbe tartották annyira lefagyott; de az is, mikor a befagyott tóra mentek csúszkálni és az unokatestvére alatt szánkóval beszakadt a jég. A hóangyalka készítés, a hócsaták, a szilveszterek és a tél utáni nagy árvizek már csak régi, megkopott emlékek. Nagyapjuk sose tudott nemet mondani, ha a gyerekek menni akartak, hát menni kellett. A nagymama eleinte próbálkozott nemet mondani, félve attól, hogy a gyerekek ha mindent megkapnak túlságosan elkényelmesednek, de ki tudna nemet mondani a fagylaltért kuncsorgó kislánynak, aki amint meghallotta a fagyis kocsi érkeztét egy szál bugyikában szaladt a falun át két gombóc kókuszfagyiért. És a mama ott volt, fizetett, mint a katonatiszt. Sokszor az utolsó forintjait. Ha néha kevesebb jutott, az az unokáké volt. Talán fel sem tűnt nekik, hogy a nagyszülők éhesen feküdtek le, csak hogy ők degeszre ehessék magukat. Vagy hogy inkább süteményre költöttek, mintsem a saját maguk ebédjére. Szegénysorban éltek, mégis mindent megadtak az unokáknak. Ők talán csak felnőtt fejjel döbbentek rá ezekre.

   A lány ezeken morfondírozott. Huszon-egynéhány évesen többet keres diákmunkával, mint a nagymamája nyugdíja. Furdalta is a lelkiismeret a drága táskák és megannyi gyorséttermi fogyasztás gondolatától. Ő csak arra várt, hogy mihamarabb dolgozhasson és beteljesíthesse kiskori álmát: elvihesse a nagyszüleit egy távoli országba és világot láthassanak. De mikor jön el ez a nap? Talán akkor már késő lesz… Annyi mindent kapott tőlük, sosem fogja tudni meghálálni nekik. Majd azon gondolkodott, nagyanyja miért nem említette soha, hogy nagyapja anno mikkel lepte meg? Vagy talán akkor nem volt divat az ajándékozás? Tudta, hogy ritkán juthatott bármiféle ajándékra, étteremre, de mégis… Mi tartja őket össze ötven-akárhány éve? Nem hallott egyszer sem a zokszót egyiküktől sem, hiába mindennap összezörrentek többször is. A lány karrierista volt, élete a tanulás, az előrejutás. Szép ház, autók és nyaralók. Minden napra mennyei ételek és bejárónő. A leendő gyerkőcöknek nevelőnő és magániskola. Magának szép ruhák, szépségápolás és a rokonoknak minden segítséget és támogatást megadni. A nagymamája ezek hallatán csak mindig azt felelte: „kislánykám én sosem voltam senki, soha nem tettem le semmit az asztalra, a nyolc osztályt sem jártam ki, a nyugdíjam is alig elég valamire, buta vagyok, nem jártam sehol és nincs semmim.” A lány elgondolkodott. A végén mi fog számítani? A kitűnő diploma, a talán valóra váló magas kereset, a megannyi utazás… Vagy az, hogy ő rá is talán valaki így fog emlékezni, mint nagyszüleire, hogy annak ellenére, hogy szegényen születettek s élték le az életüket, mégis az életben tőlük kapta a legtöbb szeretetet?

   A fotelben kuporogva lassan elnyomta az álom, de előtte egy gondolat fogalmazódott meg a fejében: „A végén csak az fog számítani, hogyan szerettél…”

Szabados Kinga az Irodalmi Rádió szerzője. Az "Év jogász írója 2016" pályázat hallgató- novella kategóriájának II. helyezettje.   …