Sovány, szemüveges kisfiú igyekszik megpakolt hátizsákkal a hátán a kanyargós úton felfelé. Cipeli a nehéz táskát, néha a kezében viszi, mikor megfárad egy kicsit megpihen – de nem sokat, hiszen a nagymama főztjének gondolatára hangosan kordul meg a gyomra, a nagypapával vívott sakkjátszmák felidézésekor pedig átjárja a kétely, eljön-e az az idő, mikor a nagyapát végre legyőzheti. Sietve baktat tovább, a táska egyre nehezebbnek tűnik. „Azok a fránya tankönyvek”- morfondírozik magában, de rögvest megbánja e gondolatát, hiszen mindig ki van éhezve az új ismeretekre, de a város túl feléből igyekszik már egy órája a nagyszülőkhöz, hogy náluk töltse a hétvégét és az apró termetű kisfiú egyre jobban kimerül.

   Rendben tartott, módos családi házak között ballag el, amelyek udvarán az ott lakó lurkóknak saját játszóterük van, de a kisfiú csak nevet magában egyet: semmiért nem adná a panelkockák árnyékában megbúvó mászókákat és az elrozsdált rácsokkal körbevett focipályát. Ruhája kicsit nagy rá, de sebaj, a nagymama majd kicsit átalakítja, hogy ne lógjon annyira és remélhetőleg ad egy kis zsebpénzt is, hogy az újságosnál meg tudja venni a legújabb képregényt is, amit hetek óta kinézett magának.

   A nagyszülőkhöz érvén a nehéz táskából előkerül egy sakk készlet. A fiú a cipőjéből éppen hogy kibújik és már szalad a nagypapához: karjaiba ugrik és kérleli, hogy játsszon vele. A nagypapának megannyi készlete van, de a kisfiú minden látogatásakor viszi magával a sajátját is, amit szeretett nagyapjától kapott. „Kisfiam, az ebéd kihűl, gyere először ebédeljünk meg, aztán addig sakkozzunk, míg le nem győzöd nagyapádat”- nevetett az idős bácsi. A kisfiú tisztában volt vele, hogy bármennyire koncentrál és bármennyit gyakorol a nagyapát nem lehet legyőzni. „Egyed meg kisfiam a répát is a levesből, hogy tudj fütyülni”. A fiú másodpercek alatt eltünteti a nagy tányér húslevest, majd a rántott húsból két adagot is megevett, de olyan gyorsan, mint a villám. Rohant kezet mosni és már száguldozott is a nappaliba azt kurjantva „Papa, kezdődik a rókatánc”. Ugyan sosem tudta mit rejt e mondás, de a mondat felcsengése mindig a játszmák kezdetét jelentette. Megannyi forduló lejátszása után sem tudott a kisfiú nyerni, de a nagypapa kedvesen kuncogott rajta, s mindig megsimogatta a fejét, mondván „eljön még az idő kisfiam, hogy legyőzöd a nagyapádat”.

 

*

   Az évek teltek- múltak. A kisfiú felcseperedett: a szemüveget felváltotta a kontaklencse, a nehéz iskolatáskát a munkába járós aktatáska, a lógó ruhákat az elegáns öltönyök, a soványságot a testedzéstől kimunkált külső, képregények helyett már komoly irodalmat olvasott, de egy valami mégsem változott: a nagyszülők és a sakk iránti szeretete. Túllépte a harmincat, de a nagyapát még mindig nem sikerült legyőzni. A nagypapa néha elgondolkodott engedje-e az unokáját győzni, de látta rajta, hogy minél többet veszít, annál többet gyakorol és égeti a vágy, hogy egyszer nyerhessen.

   A látogatások egyre jobban ritkultak, a kisfiú immár fontos beosztású hivatalnokká vált, rengeteg teendővel, megannyi baráttal, betáblázott hétköznapokkal és hétvégékkel. A sakk játszmákra már csak piros betűs ünnepnapokon került sor, a látogatás legtöbbször már csak egy gyors ebédből állt s a sietségből. A fiúnak hiányzott a játék, az önfeledt és boldog hétvégék gyermekkorából, a nagyszülőkkel töltött sok- sok hétvége, mikor a pénteki utolsó tanóra után a csengetés hallatán futott a buszhoz és alig várta, hogy a nagyszüleit megölelhesse és hideg téli estéken a dunyhával nyakig betakarja a mama és a papa mesét mondjon neki, nyári meleg napokon pedig háborús játéka közepette a mama hűs limonádét készítsen neki és a papa pedig a játéktól megfáradt fiúcskának a régi időkről meséljen.

   A fiú ezen gondolatai közepette, az irodájában egy aktakupac felett a telefon csörgésére riadt fel. „Gyere azonnal, a papának már nem sok lehet hátra”- szólt bele halkan nagyanyja a telefonba. A fiú körül megfagyott a levegő, nem tudott magához térni. Azonnal felpattant az asztalától és a munkahelye előtt egy taxit fogott. Utazás közben lepergett előtte a gyermekkora, az önfeledt és gondtalan hétvégék a nagyszülőknél, de minden emlék csak kavargott a fejében. Majd a lakásba érve mérhetetlen szomorúság és sötétség fogadta. A fiú berontott a hálószobába, ahol a nagypapa takarók közé bugyolálva feküdt a félhomályban, kimerülten, megfáradtan. Az ágya mellett az orvos és a nagymama, aki halkan sírdogált és nem akarta elengedni férje kezét.

   A fiúcskát egyedül hagyták nagyapjával. Leült az ágy melletti székre, megfogta nagyapja kezét, könnyek áztatták a szemét, majd a nagyapja száját elhagyta a jellegzetes mondat „Kisfiam, kezdődik a rókatánc! Hozd a sakkot, hadd győzzelek le egyszer még utoljára!” A fiú látta, hogy nagyapja nagyon kimerült, beszélni is alig bír, de engedelmeskedett a kérésnek. A nagypapa lassan játszott, de erősen koncentrált, közben szakadatlanul mosolygott. Az utolsó lépést elvétette, de úgy tűnt, nem vette észre. A fiú életében először nyerhetett volna a nagypapa ellen, de torkában gombóc nőtt, a sírást elfojtotta, nem volt képes az utolsó nyertes lépést megtenni. A nagypapa mindeközben csak mosolygott. Ehelyett úgy lépett, hogy a nagypapa győzzön. „Hohó, nézd csak papa, te nyertél, már megint!”- kiáltott hangosan fel a fiú, mosolyt erőltetve az arcára. A nagypapa megfogta a kezét, elmosolyodott s csendben ezt válaszolta „te nyertél kisfiam, büszke vagyok rád, de a rókatánc most véget ért.” Megszorította unokája kezét, majd lecsukódott a szeme és örökre elaludt.

 

 

Szabados Kinga az Irodalmi Rádió szerzője. Az "Év jogász írója 2016" pályázat hallgató- novella kategóriájának II. helyezettje.   …