papcsengePap Csenge
Túrkeve
született: 2000

(Szavazni az oldal alján, a hangfelvétel és az alkotás szövege után lehet a tetszik gomb megnyomásával.)

Jevgenyij Jevtusenko: Kékróka monológja egy alaszkai prémállattenyésztő telepen

           (Kántor Péter fordítása)

A színem kék, a telep színe szürke.
s mert halált hoz rám az, hogy kék vagyok,
a dróthálók mögött vakon körözve
nem vígasztal, ha prémem felragyog.

És vedlek. Boldogan vetném le énem,
s dühöngve, mert kopasznak lenni jó-,
de bőrömön átüt, fröcskölve, kéken,
és szikrázik, vakít, akár a hó.

Vonítok hát, borzongva egyre fújom
a harsonát, a Végítéletét:
vagy örökös szabadság lenne jussom,
vagy legalább örökre vedlenék.

Egy látogató úr felvette bambán
magnetofonra vonító szavam.
Kerülne ő ide, sokért nem adnám,
s vonítana, akárcsak jómagam.

Szegény szívem, szenvednék már ki végre-,
padlóra küld, de ott megóv sorom.
Menekülnék, de itt születtem, s e
honi Dachauból nincs kiút, tudom.

Egyszer, hogy romlott hallal jól belaktam,
láttam az ajtón nyitva a retesz,
s a csillagos éj vonzott, s én hivatlan
rászabadultam, hittem, könnyű lesz.

Körös-körül a hóbuckás Alaszka,
s én, mint az őrült, mint kit pestis űz,
száguldottam, csillagokat harapva,
s táncolt tüdőm, gyúlt bennem ősi tűz.

Szemembe holdezüst szikrái szálltak.
S hogy vezetőmnek szegődött a Hold,
láttam, az ég nem négyzetekből áll csak,
mint ketrecemre hulló csonka bolt.

Hemperegtem a hóban. Örömömben
fákkal fecsegtem. Tetszett a vadon.
S a hó nem félt szivárványlani körben
és versenyt kéklett velem szabadon.

De elfáradtam. Viharok cibáltak.
Sebzett mancsaim kikezdte a fagy,
és nem volt senki társnak és barátnak.
Rabság szülötte lásd be, gyenge vagy.

Ki ketrecben született – ketrecért sír,
s borzadva fogtam fel, hogy szeretem
a biztonságos dróthálót, s a mundir-
szürke telepet, mely szülőhelyem.

És visszatértem, szánalmas-leverten,
de hogy retesz csikordult, bűntudat
helyett keserű vád gyötört, s e percben
tudtam, a honvágy gyűlöletbe csap.

Igaz, változtak az idők azóta.
Korábban zsákbafojtás volt divat.
Ma tiszta már és vértelen a munka,
s kit áram üt, nem kínlódik sokat.

Nézem az eszkimó nőt, aki gondoz.
Becézve siklik keze hátamon,
s tarkóm vakarja ujja – ért javamhoz,
érző szemében mégis fájdalom.

Hiszen szeret, nem hagy éhezni, fázni,
dajkám, táplálóm, orvosom e nő,
de kötelessége is rám vigyázni,
s tudom felad, ha eljön az idő.

Panaszos-szépen suttog, símogat majd
és drótot dug szájamba, s könnyezik…
Gyalázat ez! Hozzám bújik, ha sóhajt:
külön hóhérnak kéne lenni itt!

Ó, büszke őseim, áldott naivság!
Az én szemem rabsors nyitotta föl.
Ki táplál – szolgálom. A többi hívság.
És aki símogat – majdan megöl.

A tetszik gomb megnyomásával tudsz Pap Csenge produkciójára szavazni:

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…