előadja: Zsoldos Árpád

  A bátor mackópapa

Enyhe szellő szárnyán ringató álma. Napsugár fűti a tájat. Napanyó szeretett-évvel melengette és mindent színes ruhába öltöztetett. De valami oly fura, harangvirágok harsonája, a méhek raja csatát indított sok virágra. Ahogy mennek menetelnek, egy idő múlva eltévednek, nem térnek vissza méh földre.
Az öreg szél dalra kezdett, a természet táncra lépett. De ez egek királya dobveréssel, szikrázó dühvel csattogott. Ezüst fényt szórt a határra, s meghajoltak előtte a fák, csontjuk ropogott, ruhájukat tépve földre hulltak. Az erdei patak kilépett medréből, mindent elöntve szaladt az erdőben mindenfelé. Az erdőben élő vadak riadtan a medvéhez szaladnak. Tégy valamit, te hatalmas, hisz erőd oly borzadalmas.
A medve ült s töprengett, na most mitévő legyen? Ahogy törte a fejét, egy tündér repült elé.
– Mi a baj mackóbácsi? Mi történt veled, hogy a fejedet búnak ereszteted? Hisz odakünn minden vízben áll, kérlek segíts a barátaidon!
– Tudom, tudom, de mit tegyek, az égi királyt hogy békítsem meg? – Hát úgy döntött mackókoma, hogy mézet eszik egy csuporral. Akkor majd tudni véli mi lesz a megoldás amire az erdőlakók kérték. Felállva a polchoz lépett, de sehol se talált egy csupor mézet sem. Keservesen földre zuhant s fájdalmát könnyeivel itatta.
– Elég legyen most már ebből, nézd csupa víz a pöndölyöm!
Miért itatod az egeret? Bátorságod honnét veszed?
De egyszer csak a medveapó bánata vidámságba csapott át. Egy ily pici egérke mutatta meg a megoldást.
– Már tudom mit tegyek! Elmegyek a fellegekbe! Édes tündér, arra kélek, vigyél engemet, hogy égi király haragját valamivel enyhítsem meg.
– Ó te drága medve papa, bárcsak elbírnálak tégedet, ha az eső nem esne, akkor se bírnálak el.
– Értem, nem akarod hát, majd akkor a királynéhoz elmegyek, s majd ő segít nekem, hisz ők adják nekem a mézet is.
Álltak körbe az állatok s nem tudták, hogy mi legyen, hisz mackópapa tétován lépett ki a barlangból. Törte fejét, nem értette. Aztán hirtelen szélvihar keletkezett, valami felkapta, s az égbe repítette. Mikor ott állt a fellegek királyánál, meghajolva nézett rá.
– Mért vagy dühös, mért teszed? Romban hever minden odalent, s félnek a haragodtól az emberek, az állatok s minden.
– Hé te medve, honnan veszed a bátorságot, hogy itt légy velem? Hogy kerültél ide?
Úgy tett a medve ahogy az egérke tette vele.
– Hát tudod, jött valami, felkapott, elhozott s itt vagyok.
– Téged felkapott! – s a király nevetve földre borult, harsogott. A medve csak állt és mosolygott. Mire a hahota vége tért, addigra az ég is kitisztult. Ekkor jött egy varázsló nagy léptekkel, égi port szórt mindenfelé, így kékké, szürkévé tett mindent.
Majd megmutatták, hogy milyen lett, de a medvének nem tetszett, sírásra fakadt ismét.
– Ne tedd ezt velem, nem lehet, hogy minden elvesztette szépségét? Sokkal szebb volt minden ott lent mikor színes szépségében tündökölt.
– Az lehet, de gyermekem csak a kéket szereti ezért mindent kékké teszek. S már tudtam hogyan, hisz elraboltam a színek tündérét és testvérét. Kik parancsomra befestettek mindent csupa kékké és szürkévé.
Hirtelen váratlan vendég érkezett, egy ronda boszorka, ki előtt az uralkodó békává változott. Hiába ugrált, intett a varázspálcával. A medve csak állt s nevetett, harsogott vele minden. Majd jött egy gyermek, kinek más volt a külseje, hisz minden állatból kapott egy keveset. Ez érdekes szerzet, ilyent nem láttam még.
A medve, gondolva egyet, elindult a palotában mindent szemügyre venni. Talált egy üveget, benne ezer méh. Gondolkodott, mit tegyen vagy mit is keresnek ebben az üvegben. Hát ezért veszett el a méz s ezért sír a királyné! Felkapta az üvegházat, összetörte szaporán, a méheknek visszaadta a szabadságát. Ment tovább, lépdel a palotában, csak úgy zengett-recsegett-roppant minden. Erejét kihasználva, szívére hagyatkozva fel kapott egy köcsögöt. Szeme nagyot csillan, hisz a köcsögben méz volt. Leült s nyalogatva élvezte helyzetét. Mikor üres lett a köcsög, tovább lépett, egy tüzes ajtót látott meg éppen. Megállva látta, hogy tündérek láncon vannak bent, mellettük őrzőjük szunyókál, a kilencfejű sárkányok királya koronával a fején. Az alvó sárkány szájából tűznyelv ugrált. Hánykolódó tűzparázzsal ijesztgette a királyságot.
Gondolt egyet a medve, mit is tegyen. A vizes edényt felvette mielőtt a sárkány felébredt volna. Aztán a vizet a nyakába zúdította. Letépte a tündérek láncát s elindult keresni a hazafelé útját. Jött a boszi, repkedett, szórta átkát mindenfelé. Medve papa se késlelkedett, tükröt kapott kezébe. Arra fordította amerről a seprűn utazó boszorka vihogott. A tündérek felemelve varázspálcájukat, repültek, összenéztek, intettek, a boszorka így a földre esett. Mire földet ért, porrá vált az egész teste. Összeültek, tanakodtak, e gyermekkel mi legyen, hogy újra jó és szép legyen. Az egyik tündér a boszi porát felseperte s rászórta a gyermekre. Megtört az átok. Megkereste a gyermek béka apját, beletette a vizes kádba, majd a méhekért kiáltott. Jöttek a méhek, rajozva, csípték a béka királyt, majd kimerülve a földre hulltak, mackópapán aludtak. Majd mikor felébredtek, munkába indultak. Éppen akkor, mikor az öreg király a felhőből kilépett. Gurítgatták a hordókat, zengett a ház, mindenki visszakapta a szabadságát. Repülő ezüst fényű villámok, esőfelhő királya ezüst ködfátyolt húzva, megragadták mackópapát s repítették tovább. Visszatérve a földre, repült az erdő mélyére nyomban. A kis patak a medrében folyt újra. Az állatok azonban semmit nem értettek. Azóta ha zeng az ég, a királyfi mulat épp, így üzen a mackópapának megjutalmazva munkáját, több hónapot alukálhat.
De ha nem aludna mackópapa, az ég királya sem mulatna, még most is ha nem hiszed ők már ezerszer hallották brummogva: Adják az igazságot. Te is szállj, repülj tova, hisz a szeretet a szívben van. Így történt e mese, ha nem hiszed, képzeld el, s ha ez sem elég, járj utána, a mackó család vár otthonába.

Stern Ilonának hívnak, Zircen születem az Úr 1969. évének forró nyarán. Gyermekkoromat a Bakony szívének városában töltöttem. Egyszerű…