Akkoriban még nem tudtam írni, mostanság naponkint kalamáristul mocskos a kezem. Ifjú legényként nagybátyámuramék vittek szekerükön széltibe-hosszába az országban és külhonba is alkalom adtán. Oszt mikor mán szőrösödött állam, próbáltak ajánlani katonának, őrnek vagy valami nagyobbacska apródnak (szó ne essék róla) a királyi udvarba. Mikor megérkeztünk, fújt a szél, én tátott szájjal álltam az palota udvarán, parasztgyerek lévén nem láttam még ilyesmi pompázatosat.
– Te gyerök, várjál itten, beszélek a poroszló kapitány úrral – röffent rám nagybátyámuram a maga jómodorában. Megsimogatta pocakját, eligazította kalmársegédeit, osztán magamra hagyott egy hosszú, kanyarintós lépcső alján. Fáztam, köznapi ruhám kopott volt, bár bátyámuram tehetősnek tűnt, nem szívesen adott ki pénzt a markábul. Mindazonáltal nem panaszkodhattam, szegény jobbágy származású lévén jól tartott, éhség ritkán volt osztályrészem. Miután jó atyám Hunyadi János mellett csatában meghótt valahol délen, anyámat elvitte a fekete ragály, magam maradván hálás lehettem nagybátyámuramnak gondoskodásáért.
A szél átjárt hónom alatt, fogtam hát magam, feljebb bandukoltam az hosszú lépcsősoron, vastag kőfalak között, cirádás ablakmélyedések mentén. Láttam mán üveget, de ily sokat és sokszínűt még soha. Itt csak fentről lefelé járt a szél, valamely toronyban lehettem. Nem mertem feljebb menni, nehogy elvésszek, hát leültem egy vaskos ajtó mellé egy lépcsőfokra. A falhoz lapultam, egy távolabbi fáklya fénye néha rám villant. A le-fel járkáló néhány katona és egyéb finomabb népség ügyet sem vetett rám, pediglen egyik-másik felém sandította sunyi szemét.
– Kölök, hun vagy mán – hallottam odalentrül nagybátyámuram ordítását éktelen modorában, mikoris vállam fölött nyikkant az nehéz vasalt ajtó. Valamely udvari ember surrana ki, egyszerű öltözékben, hosszú hajjal, mondhatnók inkább valamelyest konyhai személynek látám, avagy vári jobbágynak. Felállék, hogy lemenvén jelentkezzek kalmár uramnál, megelőzvén haragját, melly időnkint nyomot hagyott hátamon és szemem alatt.
– Hé, gyerek, mivégest vagyol itten? – hallottam fölöttem a hosszú hajú szolganép dörrenő hangját.
– Ki fia, borja avagy kölke leledzel?
Egy szempillantásra megbénultam, osztán megválaszoltam hirtelen.
– És az úr kicsoda itten, hogy ilyetén kérdésekben faggatódzik? Tisztességes ember vagyok, jó nemes Baróczi Tamás megárvult rokonja.
– Oszt merre valék jó Baróczi urad, hogy itt enged Visegrád lépcsőin árválkodni egymagadban?
– Már vár éngem odale, tán ippeg a királytul gyön, ügyemben eljárván. Atyám János fejedelem mellett hala az harczokban, nagybátyámuram egyengeté sorsom.
– Te fiú, minek szántak, és magad minek szánnád, ha hatalmadban lenne élted? – kérdezte csöndesen az idegen. Tátott szájjal néztem rá. Mivégre érdeklődik ezen jobbágy irántam? Valami rákényszerített, hogy megválaszoljam.
– Pótatyám katonafélének szánna, a kalmármesterségbe nem szívesen okít bele, tán fél, hogy ügyesebb levék őtőle. Magam leginkább jó katholikus lévén az deákmesterséget tanulnám ki, szívem szerént valamely írástudó tudományban – mondtam habozva, kis híján lefelé indultamban. Az ablakokon át is felhangzott Baróczi Tamás uram türelmetlen üvöltése, egy láthatatlan fagyos kéz simogatta tarkómat, a lábam megremegett.
– Hogy az a vaskovácsolthomlokú bőregérszárnyú rothadtseggű fogatlan Belzebub rogyassza rád az pogányok minden orrba-szájbabobozott pincegádorát, te kölök, merrefele az anyádkínjába kódorogsz?
Az idegen elmosolyodott, valamit matatott az oldalán lógó kopottas tarisznyában.
– Lám csak, ifjú emberke, jó kezekben vagyol, gondolnak reád, nem is kissé – súgta közelebb hajolva. Mielőtt bármit tehettem volna, megragadta jobbomat, és egy marék aranypénzt nyomott belé. Akkor nem tudtam, mi légyen az, manapság jól ismerem mindkét oldalát.
– Mondd meg jó bátyádnak, hogy vigyen Itáliába, meglásd, tudni fogja, mit kell tennie. Nyers a természete, de az esze a helyén vagyon. Ezekből egyet adjál néki, de előtte jól nézd meg magadnak – mondta különös hangsúllyal, közben reám hunyorgott, majdan búcsút intett és eltűnt az egyik keskeny folyosóban.
Rohantam lefelé az lépcsőn, majdnem nyakamat szegtem egy sikamlós márványkövön. Hasonlót láttam már Báthory nemesúrnál, no nem nyakszegést, bár lator akasztás vala néhanapján, hanem márványfélét. A szél ippeg úgy fújt, mint fertályórával előtte, de nem bántam, mivelhogy friss légen lehettem, nem az füstös falak között, hol intrikáktól szaglott minden kő és szeglet. Kicsinyleg elvakított a napnak fénye, ettül eszembe jutott, amit lelkemre kötött az idegen odabent, az lépcsőkön. Gyorsan apró bőriszákomba rejtettem a míves, csillogó érméket, egyetlenegyet elől hagyván, ahogy meghagyták. Mivelhogy nem látám Tamás uramat, gyorsan orrom elé dugám az érmét, hogy jobban lássam. Forgatám ide-oda, az egyik oldalán valamely cifra ábra vagyon, valahun már tanálkoztam vele. Hanem ám, mikor a másik felét látám, hirtelen nagyra kerekedett a szemem nagy csudálkozásában. Nem sokáig tátoghattam imígyen, mivelhogy valami úgy fejbetaszajtott, hogy menten közelről olvashattam a várudvar kövein a porszemeket. Sok vala, nagyon sok, jórészük ezidőtájt számban és szemeimben pihentek meg. Az arany pengve esett az kövekre, majd odébb gurult volna, ámde egy bocskorba bújtatott láb rátaposott.
– Hínnye, vajh mit loptál, te oktalan földbarma? Merre kódorogtál, te embört szomorító szénaféreg? – hallottam fölöttem az ösmerős hangot. Mivel orcám valahol a földvilág és a pokol tornáca között vala, képtelen voltam választ adni a kérdésre. Valószínűleg nagybátyámuramat nem érdekelte a válasz, annál inkább az aranypénz.
– Hogy azt a reizfánfütyülőjét nekije! Dejszen ez Mátyás új pénze, Budai uramnál láttam az tavasszal! – kurjantott nagyot. Nem emeltem fel a fejem, nem szóltam semmit, de ekkor döntöttem el, hogy nevelőapámat örökre hátam mögött hagyva magamban indulok a messzi Itáliába. Tudtam, hogy ez a király akarata. Kalandjaim igazán ekkor kezdődtek.

2016.

Székely-Máté László 1969-ben született Győrött. Általános és középiskoláit a városban végezte. Először kitanulta a villanyszerelő szakmát, majd munka…