Leültek a lépcsőre, újságpapír zizegett alattuk. Valahol fülsértően csikorgott egy villamos. Az előttük elterülő aluljáróban folyamatosan áramlott a tömeg. A szakállas falnak támasztotta hátát, becsukta a szemét. Sóhajtott egyet.
– Nem az jelentette a bajt, hogy nem voltak ötleteim. Sőt, talán túl sok újítást vezettem be. Meggyőződésem, hogy szükség volt rájuk, hiszen tovább akartunk lépni. Nem sok pénzből gazdálkodhattunk, mindent meg kellett tennünk, hogy szellemileg támogassuk a nemzetközi munkát. Bíztam a tudósaimban. Nem igaz, hogy a jobbak mind elmenekültek.
A kócos megvakarta borostás állát, valamit kérdezni akart, de csendben maradt. Fölöttük felmorajlott a villamos, átvágott a kereszteződésen. Izzadságszagot hozott fel a huzat a metróalagút felől, de legalább egy kis meleg levegő simogatta durva bőrüket. Késő ősszel már hidegek a reggelek a budai erdőkben. Az aluljáró majdnem olyan, mint a barlang, gondolta a szakállas, télen langyos, nyáron hűvös. Kinyitotta szemét, aztán megdörzsölte.
– Öt év után valahogy elterjedt a minisztériumban, hogy cinikus vagyok, és egyben álmodozó. Lehetséges ez? Az államtitkár évfolyamtársam volt, velem járt az egyetemre, együtt írtunk egy jegyzetet kvantummechanikából, de ő is elhitte. Nem tudtam vele négyszemközt beszélni. Akkor még Edit velem volt, és a titkárságon dolgozott. Eh…
Közben a kócos kigombolta túlméretezett, kávéfoltos kabátját. Rekedt, kásás hangja tompán hangzott, mintha nem ébredt volna fel teljesen.
– Ez még a kutatóintézeti időszakban történt? Amikor a hegyen dolgoztál?
– Igen, hat évig vezettem az intézetet. Nem volt megállás, rohamtempóban közeledtek a határidők, én pedig tudtam, hogy az elhácé igazolni fogja a feltevéseinket. Az ilyen megérzéseim mindig bejöttek, előbb, vagy utóbb. A jövőt kellett utolérnünk. A technológiai háttér már készen állt, hisz tudod.
A kócos pislogott, próbált visszaemlékezni, mit olvasott annak idején a lapokban. Igen, a magyar kutatók letettek valamit az asztalra. Igen, nemzetközi összefogás nélkül nem megy az ilyesmi…
– Nem szégyellik magukat!
A közeli hang váratlanul érte. Felnézett a kifestett öregasszonyra, aki már indult is tovább, nem várva be, hogy bármit reagáljanak. A bevásárlókocsi kereke csikorgott, ahogy elcsoszogott a mozgólépcső irányába. A szakállas meredten nézte a kavargó szemetet lába előtt. Megszokta az ilyesmit. Akár bele is rúghattak. Természetesen véletlenül.
– Azóta rájöttem – kezdte halkan.
A kócos mocorgott, kaparászott valamit a belső zsebében, kivett egy horpadt cigisdobozt, szájába nyomott egy félig elszívott cigarettát. Már eszébe sem jutott, hogy megkínálja társát, az együtt töltött hetek alatt rájött, hogy soha nem dohányzik. A szakállas köhögött, kifújta az orrát, aztán folytatta.
– Nem a válság volt az oka. Nem a közelkeleti helyzet, vagy a hazai politikai morál. Akkoriban volt rálátásom a folyamatokra. Talán túl sokat láttam, talán ez mégsem nekem való. Igazából én tehetek az egészről, csak én.
Pár szót motyogott még, nem lehetett hallani. Valami csörömpölt odafent, arabul kiabáltak, lábak dobogtak egyre távolodva, de a lépcsőn nyugalom volt, egykedvű arcú, sietős emberek járkáltak le-fel, rájuk sem nézve.
– Most sokkal jobb – tette hozzá a szakállas, közelebb húzta “Recycling” feliratú, madzaggal átkötött szatyrát. Valahol szirénáztak, ezt a forgalom zaja soha nem tudja elfedni. Nincs is rá szükség.
– Ma visszamész, ugye? – kérdezte a szakállas a kócos alaktól. Az éppen a csikket taposta el sarkával, a füst még közöttük lebegett. Köhögött egy sort, végigsimított a haján, amitől üstöke még kócosabb lett, aztán krákogva, alig érthetően, vontatott hangon megszólalt.
– Honnan tudod?
A szakállas csak halványan mosolygott, ez se nagyon látszott a szakállától. Felemelte jobb kézfejét, búcsúintést imitálva, miközben a kócos férfi nyögve felállt, felhúzta lecsúszni készülő rojtos aljú nadrágját, bólintott, aztán sietős léptekkel eltűnt a szokásos hétköznapi körúti forgatagban. A szakállas lenézett maga mellé, társa zsebéből kihullott valami. Majdnem lenyúlt felvenni, de inkább hagyta. A lépcsőn egy műanyag kártya hevert, nagy, piros “PRESS” felirattal.

2016.

Székely-Máté László 1969-ben született Győrött. Általános és középiskoláit a városban végezte. Először kitanulta a villanyszerelő szakmát, majd munka…