A lakás

– Hülye vaaagy? Mit csinááálsz?
Az ordítást a szomszédok is tisztán hallották, és nem örültek neki. Napi nevelési rutin, ki így, ki úgy szokta meg. Az alacsony, tömzsi nő a szoba közepén állt csípőre tett kézzel, szigorú tekintettel nézett a heverőn álló négy éves kislányra.
– Normális vaaagy?
Az újabb ordítás már meg sem lepte a szomszédban turbékoló fiatal párt. Ne foglalkozz vele, súgta a férfi a megszeppent nőnek, ezek így nevelkednek évszázadok óta. Ezt hallgatom, mióta ideköltöztek, most még nyugalom van, tette hozzá.
– Szállasz le rögtön?
A kislány abbahagyta az ugrálást, a heverő nyikorgása is abbamaradt. A mosoly eltűnt az arcáról, lenézett apró bakancsos lábára, rájött, mire gondolt az anyja.
– Gyere, mert elkésünk! Ha az a szemét apád nem hagy itt, biztos lekent volna egy pofont!
A sipítozó hanghordozás nem szűnt meg. A reggeli napfény csíkokat rajzolt a rikító rózsaszínűre festett falakra, az aranyozott kínai Buddha szobor elégedett mosollyal vigyorgott a távozó anyára és lányára. A lakás bejárati ajtaja becsapódott, a kulcs halkan csikordult egyet. Valamelyik szomszéd álmos hangon megjegyezte:
– Végre…

A bolt

– Á, Kovácsné, magával mindig itt futok össze?
– Jaj, Margitkám, máshova nem is igen járok. Tudja, a lábam, meg szegény Jenő sem tud már kimozdulni otthonról.
A hangja egyszerre csöndesebbé vált, szinte sutyorgott.
– Látta, megint itt vannak. Nem bír parancsolni annak a gyereknek.
Az öregasszony a szemüvege mögül hátrasandított, hunyorgott, aztán lassan megcsóválta a fejét.
– Ezek semmit nem változnak.
A csokoládés polcon turkáló kislány kezében egy félig elszopogatott kifli volt, tulipánmintás ruhácskájának elején friss morzsák sárgállottak. Úgy tűnt, elfelejtette, hol van. Zörögtek a csokispapírok, a kislány arcán gyermeki vágyakozás látszott.
– Teszed azt le rögtön!
A pénztárosnő ránézett a hátsó pult felől kikanyarodó tömzsi nőre, aztán tintás kézzel folytatta a pénztárgépszalag befűzését.
– Hányszor mondjam, hogy ne turkálj mindent össze? Már megint hogy nézel ki? Ma reggel adtam rád tisztán…
Nincs hosszú sor, hárman álltak előttük. Mikor sorra kerültek, a kislány nagy, mosolygós szemekkel bámult fel a hatalmas pénztárosnőre, akinek nem volt kedve mosolyogni. Ez hogyan fér be oda, akkora segge van, mint Zsiga háza, gondolta a kis, tömzsi nő, de csak annyit mondott:
– Tessík már még egy kiflit beütni…
A kislányra nézett, nagyon szigorúan, aztán a pénztárcájában kutakodott, fémesen zörgött az aprópénz. Odakint valaki dudált, a távolból egy busz köszörűszerű hangja hallatszott, a hó diszkréten szállingózott. Kis bakancsok rugdosták a pénztárpult alját, mély, döngő hangot adva.
– Gyere máá…
A nő fogta a kislány kezét, és a gyereket maga után húzva kapkodós léptekkel megindult a szürke beton buszmegálló felé. Egyszer megcsúszott a halvány havon, de rögtön visszanyerte egyensúlyát, ebből a kislány semmit nem vett észre. A gyerek kesztyűs kezében a kifli megmaradt csücskét szorongatta, gyorsan szedte a lábát, lépést tartott édesanyjával.

A kórház

– Biztos, hogy nem lehetett megmenteni?
Nem szokványos kérdés, amit az igazgató főorvos feltett. Megbízott az orvosaiban, és ezt ők is tudták, becsülték érte. A szirénázás odakint fülhasogató volt, elnyomta az orvos utolsó szavait. Az ablakhoz lépett, gyorsan becsukta. A csend úgy hatott rájuk, mintha víz alá merültek volna. A harmincöt éves sebész az íróasztalnak támaszkodott, érezte, hogy még remeg a térde, de ez nem látszott.
–- Nem volt esélyünk megmenteni, a patológia ezt meg fogja erősíteni. Szinte minden belső szerve megsérült, több csonttörése volt. Három bordája átszúrta a tüdejét. Mire beértek vele, annyi vért vesztett, hogy nem lehetett pótolni. Nem tudtuk a vérzéseket tovább csillapítani, azon csodálkoztam, hogy a szíve eddig kitartott.
– Értem. Tudod, hogy a sajtótól már hárman felhívtak? A rendőrségtől egy baleseti vizsgáló is időpontot kért, pedig többet nem tudok neki mondani, mint amit a telefonban már elmondtam.
Az igazgató levette a szemüvegét, megtörölte. Hunyorgott, ránézett fiatalabb kollégájára. Az széttárta a kezeit.
– Neked kell nyilatkoznod. Húsz évig a balesetin dolgoztál, és ha jól emlékszem, mentőztél is. Nagyon jól tudod, hogy a nőnek már az úttesten eldőlt a sorsa, a többi idő kérdése volt. Lehet, hogy láttam már csodát, de nem tűnt fel – legyintett a sebész fáradt mozdulattal.
– Csak nehogy te is cinikus legyél – nézett összevont szemöldökkel az orvos-igazgató.
– Nem erről van szó. Mi van a kislánnyal?
– Úgy tudom, jól van. Pár horzsoláson kívül semmi baja nem történt. A rendőr szerint gurult egy-két métert, de vastagon felöltöztették, sapka is volt rajta, az megvédte. Ide be sem hozták, talán a rendőrségi pszichológus foglalkozik vele. Állítólag nem sírt, de meg sem szólal.
Az igazgató visszatette a szemüvegét. Sóhajtott egyet. Kollégája lépett egyet az ajtó felé.
– Visszamennék, Hartay egyedül tartja a frontot.
– Rendben, ha valami kérdés merülne fel, a belső vonalon csörgök. Tízig vagy?
– Igen. Elvileg.
A sebész becsukta maga után az iroda ajtaját. A folyosóról fertőtlenítőszer szaga áradt be, de az igazgatónak nem tűnt fel, megszokta. A kórház előtt ismét felvisított egy sziréna, a csukott ablak megrezdült tőle.

A kapitányság

– Elaludt, hála istennek. Adtam neki egy kis teát gyenge nyugtatóval. Alig akarta meginni. Tudom, hogy sokkot kapott, pedig nyugodtnak látszik. Szerintem nem ilyen az alaptermészete, arra tippelnék, hogy eleven, mozgékony kislány lehet.
– Doki, szerinted maradandó nyomot hagy benne az esemény? – kérdezte a vizsgálótiszt. Furcsán érezte magát, hogy az “esemény” szót használta. A folyosói ablak előtt álltak, ami nem az utcára nézett, hanem egy félhomályos pihenőszobára. A függöny félig el volt húzva, odabent feküdt a kislány. Egy pléddel takarták be, úgy hatott, mintha egy játékbaba heverne a takaró alatt.
– Az anya halála mindig megviseli őket, van benne tapasztalatom. Később jön ki, de egész életükre kihat. Tudod, ez érzékeny korszak, még nagyon kötődnek a szülőkhöz, de már fel tudják fogni az élet fontosabb eseményeit.
– Mint amilyen a halál? – kérdezte a rendőr.
– Igen, viszonylag rövid időn belül át fogja érezni a fájdalmat, a hiányt, ez ellen semmit nem tudunk tenni.
– És mi van akkor, ha az adott szülő rosszul bánt a gyerekkel? Ha, mondjuk, ütötte-verte?
– Nézd, a kötődés akkor is megvan, csak más formájú. Mindenképp ragaszkodniuk kell valakihez, ez egyfajta fizikai függőség ebben a korban. Persze a gyűlölet később szép lassan kialakulhat. Van rá jópár példa. Miért kérdezed ezt? – nézett az orvos a vizsgálóra.
– Csak eszembe jutott valami. Beszéltem egy szemtanúval odakint a helyszínen, aki egyben a szomszédjuk is. Mondott egy-két érdekes dolgot róluk, és a rokonságukról is. Lehet, hogy kihatással lesz a kislány későbbi elhelyezésére.
A rendőr elhallgatott, elgondolkodva csóválta a fejét.
– Persze ez már nem a mi dolgunk, a Gyámügynél kitalálják, hol lesz a legjobb a gyereknek – mondta halkan az orvos. Odakint sötétedett, a kapitányság folyosóján a mennyezeti fénycsövek metsző, hideg fénnyel borították be őket.
– Beszéltem a gyámügyesekkel – szólalt meg a rendőr –, még ma átküldenek egy képzett ügyeletes védőnőt. Itt marad a kislánnyal holnapig, aztán átviszik a Zombori útra. Ott legalább nem lesz egyedül.
– Szerintem is egyelőre az lesz a legjobb. Úgy tudom, az apja évekkel ezelőtt elhagyta őket.
– Igen, a nőnek csak alkalmi kapcsolatai voltak. Doki, te most itt maradsz?
– Igen, ügyelek, a szomszéd szobában csinálom a szakértői anyagaimat. Az ajtót résnyire nyitva hagytam, észreveszem, ha felébred – nézett a pihenőszoba felé.
– Akkor, ha nem haragszol, megyek az irodámba, be kell fejeznem egy jelentést – mondta a vizsgáló rekedtes hangon. Kezet fogtak, a rendőr eltűnt a folyosó fordulójában, az orvos pedig a szomszédos ajtó mögött.

Az újságcikk

Napi Bulvár, 2005. január 8.

“Hős, vagy áldozat?

Szörnyű, egyben különös baleset történt tegnap a Pozdorja utcai autóbusz megálló mellett. Szemtanúk elmondása szerint egy fiatal nő és lánya leszálltak az egyik autóbuszról, majd elindultak a kijelölt gyalogátkelőhelyen az úttest másik oldalára. A négy év körüli kislány előreszaladt, anyja próbálta utolérni. Egy személygépkocsi figyelmetlen vezetője későn vette észre őket, próbált megállni, de a havas, csúszós úton a kerekek megcsúsztak. A gépjármű a kislány felé tartott, amikor az anyja utánavetette magát, hátbataszította, miközben ő elesett, és a jármű alá került. A kislány a padkáig csúszott, de a fiatal nő fölött átment az autó. A buszmegállóban várakozók rögtön segítséget hívtak, a mentő hamarosan megérkezett. Utánajártunk, úgy tudjuk, a nő a kórházba szállítás után belehalt sérüléseibe.
A Rendőrség vizsgálja a baleset körülményeit.”

Székely-Máté László 1969-ben született Győrött. Általános és középiskoláit a városban végezte. Először kitanulta a villanyszerelő szakmát, majd munka…