Kamaszfiú koromban azt hittem, hogy enyém a világ. Bivalyerős, egészséges, kovács szerettem volna lenni, mint az apám vagy lakatos. 15 évesen ipari iskolába jártam. Ez azt jelentette, hogy egy hét tanulás az iskolában, utána két hét munka a szerszámgyárban. Minden nap hajnalban keltem és mentem be a busszal a faluból a városba. Meg sem kottyant az nekem, ha kilométereket kellett gyalogolnom sötétben a térdig érő hóban, ha a busz elromlott, de az sem, amikor nyáron hajnaltól késő estig a kombájn után kellett mennem aratáskor vagy éppen a cséplőgépbe kellett adagolnom a kévét. A gyárban is úgy felkaptam a nehéz szerszámos ládát, hogy az idősebb mestereknek tátva maradt a szájuk. Akkoriban még szombaton is kellett dolgozni, de ez természetes volt. Annál jobban örültem a vasárnapoknak, de nem csak azért, mert tovább lehetett heverészni, rádiózni. Az emberek akkor még máshogy éltek. Volt ünneplő ruhájuk. Ezt a ruhát hétköznap sohasem vették fel, nem úgy mint manapság, amikor már pulóverben is lehet színházba menni.

Vasárnap délután a faluban szinte kötelező volt ünneplő ruhában korzózni menni. Csak az maradhatott ki ebből, aki beteg volt vagy valami rosszban sántikált. A fiatal lányok fehér térdzokniban, pántos lakkcipőben, vállukon vagy kezükben ridiküllel, a nagyobb lányok már nylon harisnyában, ketten-hárman összekapaszkodva sétáltak a téren. A fiúk, mint én is, fekete nadrágot és fehér inget öltöttünk. Minden faluban volt valamilyen tér, ahol a kocsma, téesz iroda, vegyesbolt volt. Itt szokott a fiatalság összegyűlni minden vasárnap délután. A lányok sétálgattak körbe-körbe, a fiúk kugliztak a kocsma udvaron vagy igyekeztek a lányok figyelmét valamivel felhívni magukra. Az idősebb nők a vasárnapi ebéd után elmosogattak, felmosták a konyha kövét. Felvették azt a ruhát, amelyiket csak az orvosi rendelőbe vagy a téesz irodába vettek volna fel, s kiültek ketten-hárman a ház előtti padokra beszélgetni, s nézni az arra sétáló fiatalokat. A lányok ugyanis nem csak a téren sétáltak, mert amikor azt megunták, elindultak az utcák felé, a fiúk meg utánuk, de csak tisztes távolságból. A lányok vissza-visszanézegettek, nevetgéltek, a fiúk meg, hogy felhívják magukra a figyelmet, az árkokon ugráltak át vagy köveket hajigáltak.

Én még azért is szerettem a vasárnapokat, mert nagyon tetszett egy lány, a Gizi. Először azért figyeltem fel rá, mert nagyon különleges volt. A rövid, méz színű hajtincsei, akár fújt a szél, akár nem, mindig az arca körül repkedtek, mintha számtalan sárgarigó verdesne a szárnyaival a feje körül. Galamb szürke szemeivel olyan szelíden nézett, mint egy kis bárány, gyöngyöző nevetését órákig elhallgattam volna. Barátnőjével, a barna hajú Margittal karonfogva sétáltak, s úgy tudtak nevetni, olyan könnyedén és tisztán, hogy felüdült a lelkem tőle.

A lányok a falu másik végében, egy emelkedőn, az úgynevezett Varju dombon laktak. A falu és a domb között egy keskeny kis patak folydogált és egy kis fahídon lehetett átmenni a Varju domb felé. Azért kapta ezt a nevet a településnek ez a része, mert már messziről látni lehetett a tetején nőtt hatalmas diófákat, s amikor ősszel lehullottak a leveleik, egy nagy csapat varjú lepte el a kopasz ágaikat. Ezek a nagy fekete madarak aztán tavaszig itt tanyáztak, károgásuk lehallatszott a faluba is.

Azt szerettem volna, ha Gizi észrevesz, felfigyel rám, ezért mindenféle bolondságokat csináltam. Vasárnap délután Jóska barátommal előhoztuk szüleink biciklijét és mindenféle mutatványokat csináltunk velük a téren. Egykeréken hajtottunk, téglákon ugrattunk. A lányok körülálltak bennünket, nevettek, sikítottak. Más fiúknak az volt a szokásuk, hogy békákat fogtak ki a patakból és azzal ijesztgették a lányokat. Én ettől jobbat eszeltem ki. Azon a nyáron különösen nagy szöcskék jelentek meg a kertünkben. Anyám nem tudta elképzelni, hogy mit művelek a kertben, hogy még ebédelni sem jövök. Nagy nehezen sikerült befognom egy jól megtermett példányt és egy nagy gyufás dobozba tennem. Ilyenfajta dobozokba üveggolyókat szoktak egymásnak mutogatni az emberek. Én azt gondoltam, hogy Gizi a szöcske láttán engem erősnek és bátornak lát majd, aki egy ilyen szörnyeteget is be bír fogni. A dolog azonban rosszul sült el. Gizi tényleg azt hitte, hogy én valamilyen újfajta üveg golyókat akarok neki mutatni, s kíváncsian hajolt a doboz fölé. Én óvatosan megnyomtam a doboz oldalát, előre toltam az alját úgy középtájig, amikor az a nagy zöld bogár, mintegy az életéért küzdve, nagy lendülettel kivágódott a börtönéből és elrepült. Szegény lány annyira megijedt, hogy még kiáltani sem volt ereje, láttam elsápadt, megszédült. Csak egy pillanatra öleltem át, hogy el ne essen, éreztem ,hogy teste úgy lüktet, mint egy kismadáré. – Te nem vagy észnél – , mondta, s Margitba karolva a falu felé vették az irányt. Nagyon megharagudott rám, egész délután rám sem nézett, az sem érdekelte meddig tudok egykeréken állni a biciklivel

Azért délután mi kitartóan követtük őket Jóskával, s eszembe jutott, hogy a patakban, a mélyen ráhajló fák alatt, valamilyen sárga virág nagyon tetszett a múlt vasárnap Gizinek. – Talán ezzel majd sikerül megbékítenem – gondoltam és előrementem. A patak partja itt elég meredek volt, a szélén nőtt fák gyökerei mélyen benyúlnak a vízbe. A virágok lent a gyökerek között a vízből nőttek ki, a sásszerű leveleik között. Nem sokat gondolkodtam, ereszkedtem lefelé a gyökerek mentén. A gyökerek között a földet azonban már régen kimosta valamilyen csapadék, így lábam lecsúszott és csúsztam, csúsztam lefelé, amíg az alján a patakmeder meg nem állított. – Jóska, segíts – kezdtem el kiabálni, amikor már nyakig voltam a sáros vízben, tudtam, hogy nem messze kell lennie a lányokkal.

Jóska meghallotta a kiáltást, el sem tudta képzelni, hogy hogyan kerültem oda az iszapba. Mások is meghallották a kiáltást, hiszen egész vasárnap ez az egy rendkívüli esemény történt. Volt aki egy közeli házba szaladt be egy létráért, volt aki egy hosszú faágat kerített, hogy benyújtsa a patakba. Én egy gyökérbe kapaszkodva vártam. Amikor benyújtották a létrát, azon kapaszkodtam felfelé, de nem mulasztottam el közben a sárga virágokból két szálat leszakítani. Tiszta iszap, sár volt rajtam a fehér ingem, nadrágom, cipőm. Anyám azóta is emlegeti. Mindenki megnyugodott, hogy nem lett semmi bajom, lassan szétszéledtek az emberek. Én az iszapos ruhámban csak a Gizit kerestem, az idétlenül kezemben tartott virágokkal. Gizi megsajnálhatott, mert aztán odajött és elfogadta a virágokat. Olyan boldog voltam, hogy az összes békát ki tudtam volna fogni neki a patakból.

A korzózás végén a lányokat haza szokták kísérni a fiúk, legények. Mi is Jóskával felkísértük a két lányt Varju dombra. Margit messzebb lakott, ezért Jóska tovább kísérte őt, én Gizivel a kerítés két oldalán még beszélgettem egy kicsit. A kutyájuk végig rohant a kerítés mentén, bevágtatott a konyha kertbe a káposzták közé, felriasztva a temérdek káposzta lepkét, amik fehér rajokban felrepültek, s mint egy szirom eső hullottak alá Gizi mögött. Én csak néztem, Gizi röpködő, sárgarigós haján átsütött a lebukó nap, s mögötte ez a szállongó fehér pillangó eső olyan égi tünemény volt nekem, hogy sohasem felejtem

Az ősz végén aztán véget ért a korzózás. Egész télen nem láttam Gizit, bár voltak lakodalmak, bálok, ahol találkozhattunk volna, de ilyenekre őt az apja nem engedte el. Amikor a fagyos szelek hópelyheket kergettek, megzavart fehér pillangókra emlékeztettek. A lenyugvó nap halvány sárga fénye pedig a mocsári kalandomat juttatta eszembe.

Március elmúltával a kertek is ünneplőbe öltöztek, a sok gyümölcsfa fehér és rózsa színű virágtengerben fürödtek, a házak előtti kiskertekben tulipánok virítottak. A kocsma előtti kis tér is megtelt fehér térdzoknis, lakkcipős lányokkal. Hátul az udvarban is megkezdődött a kuglizás. Mi, Jóskával a legújabb biciklis mutatványainkkal szórakoztattuk a lányokat.

Aztán májusban egy kora hajnalban busszal a gyári gyakorlatra utaztam, amikor a busz a vonatnak hajtott. Nagyon sokan súlyosan megsérültek, sajnos én is köztük voltam. Az egész falut megrendítette az eset, az újságok is írtak róla. A bal lábam olyan súlyosan roncsolódott, hogy combközéptől amputálni kellett a lábamat Az autóbusz társaság képviselője meglátogatott a kórházban, az újságban is benne volt egy kép arról, amint egy csokor virágot ad át nekem és egy betétkönyvet. Gizi nem látogatott meg a kórházban, hogyan is tehette volna, hogy bejön egy férfi kórterembe, amikor nem is vagyunk rokonok. Üzent az unokatestvéreimmel, hogy látta a képemet az újságban.

A nyár vége fele jöttem ki a kórházból, egy délelőtt. Bent a kórházban már gyakoroltatták velem a mankózást, így már nem voltam olyan ügyetlen, mert azért ezt is tanulni kell . Amikor haza értem, épp hogy csak szétnéztem a házban, máris indultam a Varju dombra. Felfelé a hepehupás tégla járdán semmilyen nehézséget nem éreztem. A kutya csaholására Gizi kijött a kerítés mellé. Én annyira örültem, hogy újra hallhatom a gyöngyöző nevetését, a sárgarigók repdesését az arca körül. Otthon mindenféle figurázást gyakoroltam a mankómmal. Megtanultam ugrani, lehajolni, azt is meg akartam mutatni, hogy még kuglizni is lehet vele. Amikor kísértük a lányokat az utcán, úgy mentem utánuk, mint egy háborús hős, büszkén, mindenféle mutatványokat csináltam a mankómmal.

Aztán egyik este Gizi elmondta, hogy elköltöznek. Apja egy bányász városban kapott munkát, meg lakást és elmennek a faluból. Azt tudtam, hogy apja gyára valamiért bezárt, de azt gondoltam, hogy egy másik gyárban a városban talál magának munkát. De hogy bányász akar lenni, ezt nem tudtam. Fel sem fogtam az egészet. Arra gondoltam, mi lenne, ha Gizi nem menne el a szüleivel, vagy ha én megszöktetném. Igazából akkor fogtam fel az egészet, amikor a Varju dombon láttam a felpakolt teherautót a bútorokkal. Mögötte állt egy lovas kocsi, abba a tyúkokat, kacsákat, takarmányt pakolták, az a rokonokhoz indult a szomszéd faluba. Végül Gizi is felszállt, hátra a teherautóra. Csak egy rövidet integetett, nem jöhetett át az út túloldalára.

Néztem a távolodó teherautó, majd az azt követő lovas kocsi után. Éreztem, hogy életemnek egy szakasza lezárult, ennek a pillangós, szöcskés, sárgarigós szakasznak, amit úgy hívnak, hogy ifjúság, ennek most már örökre vége van. Ebben a könnyű, felhőtlen nyárban még a mankó is csak egy játékszer volt nekem, az amputáció pedig egy hőstettet jelentett. De a felnőtt élet, ami most kezdődik, nem ilyen, egészen más. Ebben a pillanatban értettem meg és éreztem meg a súlyát is. Lefele indultam a dombon és ami eddig csak játék volt – felfelé a mankóval a göröngyös úton – , most milyen pokoli nehéz lett. Bevallom, hogy ekkor egy rettentő mély gödörbe zuhantam és nagyon sokáig az alján feküdtem. Csak néha bicegtem el a patakig és felnéztem a vén diófákon károgó varjakra. Gizit többé soha nem láttam. Csak nagy sokára sikerült a gödörből kikecmeregnem, de erről most nem szeretnék beszélni. Hiszen már nagypapa vagyok és nyugalmazott postamester, nagyon szép, küzdelmes életem volt. De ez a szép, pillangós, sárgarigós nyár úgy belemart a szívembe, hogy muszáj volt rá egy kicsit megemlékeznem.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…